Irodalmi Szemle, 1959
1959/3 - MILOŠ KRNO: Visszatérek, anyám (Regényrészlet)
kából gyönge világosság szűrődött ki. Nálepka fellélegzett. Lova nyakára hajolt és nyugodt hangon kérdezte: — Nos, mi újság, fiúk? — Jelentem, semmi újság — csapta össze a sarkát egy zömök katona. — Nincsenek kinn német járőrök? — aggodalmaskodott Pavlik, de a katona csupán lustán intett az erdő felé: — Dehogyis mernek azok kimenni, arra csak a partizánok vannak... Messze mjögöttük motorkerékpárok berregése hallatszott, reflektoraik fénye végigpásztázta a városka utcáit. A német őrszemek riadót kongattak a drótra akasztott síndarabokon, egész Jelszk felbolydult. Nálepka hallgatózott, aztán szorosabbra fogta a kantárt: Riadó, — súgta oda Pavlíknak, — már keresnek bennünket. A katonák felnyitották a sorompót és a lovasok tovavágtattak a sík mezőn. A halvány holdvilág mind lejjebb csúszott a közeli erdő fölé. A csillagok fénye is megfakult, mintha a fekete égbolt lassan kiszívta volna belőlük a ragyogást. Magasan fölöttük, kelet felé már ritkult a sötétség A lovak vígan száguldottak a sűrűn felburjánzó pipaccsal és lépesméz szagú vadrepcével benőtt tavalyi tarlón. Nálepkának elszorult a szíve, milyen rombolást vitt itt véghez a háború. Elpusztított városokat, falvakat, szántóföldeket, mindent... Csak a madarak köszöntik a hajnalt éppoly vidáman, mint régen... Óvatosságból megkerülték a falut, és • a gőzölgő lovak befordultak az erdőbe. Homokos erdei ösvényen suhantak tovább a fenyőfák lelógó, szakállas ágai alatt. Aztán a paripák megálltak egy zavaros vizű kis patak mellett, amelynek színén visszatükröződött a hold fénye, és sokáig szürcsölték a vizet Farkukkal csapkodtak, hajtották a szúnyogokat, prüszköltek. Nálepka egy rét felé irányította Szavojt, amelynek közepén óriási tölgyfa állt. Feje fölött sejtelmesen susogott a sűrű, tömött levélsátor, magasan a fa terebélyes koronájában egy rigó fütyülte hajnali dalát. — Igaz is, vajon átértek-e már a többiek? — törte meg a csendet Liesko- van, mire nyomban Pavlík hangja ütötte meg Nálepka fülét. — Kár, hogy nem jön az egész ezred... — Mit sápítozol, — torkolta le Nálepka szigorúan. — Gyerünk! „Toborzókat küldünk majd ki hozzájuk“, tervezgetett és szomjasan szívta magába az üdítő, májusi levegőt. Messze előttük, a szemhatáron kigyúlt a hajnal pírja. A levegőben csivitelni kezdtek az első fecskék. Mint a kilőtt nyíl suhantak el a lovasok feje fölött, és a szabadság fenséges érzése tolult Nálepka szívébe. Az erdő illatos lehelete csiklandozta az orrát, izgalommal töltötte el egész lényét, mint a sokáig fogságban tartott őz szívét, ha visszanyeri szabadságát. Valami ismeretlen, nagyszerű érzés csalta, csábította, mindig csak előre. Ügy érezte, mintha szétzúzta volna börtöne vasrácsait, és hogy hosszú, hosszú sötétség után megint felragyog fölötte az éltető nap. Szeme akadálytalanul száll- doshat a végtelen messzeségek felé, lábai szabadon róhatják az erdőrengeteget, és az erőt, az izmaiban bizsergő erőt nem kell többé visszafojtania. Hívja az annyira vágyott partizánélet, amint az erdő csábítja magához a madarat, — és most végre szabadon vágtat feléje... Észre sem vette, milyen messze maga mögött hagyta társait. Hevesen megrántotta a kantárszárat, térdei szorítása megenyhült és pár percre meg
