Irodalmi Szemle, 1959

1959/2 - SZÍNHÁZI FIGYELŐ - — EV—: Éjféli mise — Peter Karvaš új drámájának bemutatója

A tragédia elkerülhetetlen. A házakat sorra átkutató német járőrök rábukkannak a menekvésre képtelen nagybeteg fiúra és ott a helyszínen Brecker parancsára agyonlövik. A büntetés, a család kiirtása azonban elmarad, mert Brecker nagylelkű: „Élni a hatalommal erőszakot jelent, nem élni vele nagylelkűség, jótékonyság, nemesség“ mondja és aztán sorra olvassa a családtagok fejére, hogy félelmükkel, kapkodásukkal és nyilvánvaló árulásukkal ők okozták Öurko 'halálát. Kiderül, hogy az utolsó pillanatban az ördögi kör teljesen bezárult: Kopasz tisztelendő úr megsegítés helyett új érdemet siet szerezni, elárulja a német parancsnokságon a gyónás, a Ku- biš ház titkát és Brecker hadnagy ezért kénytelen a kapott parancsot végrehajtani. Voltaképpen ő a legártatlanabb, a legtisz- táb a társaságban, hivalkodik, hiszen csupán katonai kötelességét teljesítette.

Az eszmei mondanivaló szempontjából Brecker fölénye már erős túlzásnak tűnik, hiszen az ő kezéhez tapad a legtöbb ártatlanul kiontott vér.

Karvaš érdeme, hogy nem tételeket sűrít drámává, nem ad színpadi dokumentációt, ahogy ezt némely korábbi színpadi művében tette, hanem mint az izgalmas kor szemtanúja hiteles példával illusztrálja a drámát. Ebben a rekonstruálásban segítségére siet hallatlan logikája, éles analitikus elméje, amely előtt semmi sem marad rejtve. Analizise, korképe könyörtelen, nem hallgat el semmit és nem is tud, nem is akar szépíteni rajta. Azt akarja, hogy nézzünk szembe a könyörtelen tényekkel és okuljunk rajtuk. A szándék és cél teljesen világos: a szemünk előtt pergő történet hozza meg a tisztább látókört és a tudatot, hogy a szocialsta humánum szavát a jövőben ne nyomja el semmiféle újabb keserves lecke.

Az Éjféli mise nemcsak egy szókimondó, bátor és pártos íróval ismertet meg minket, hanem sok tekintetben egy erősen megizmosodott nagy tehetséggel is. Ha eddig tapsoltunk a szellemes aforizmák szerzőjének, a színpad világában világfias biztonsággal és előkelőséggel mozgó Kar- vasnak, most őszintén örülünk, hogy súlyos mondanivalóját oly nagy drámai készséggel, pontosan kimért párbeszédeinek erejével tudta kifejezni. Itt már nem vethetjük a szemére a bravúros észtornát, hűvösen latolgató analitikus készségét, mert ezt az észtornát és hideg bravúrt az a biztonság és tudás váltotta fel, amelyet a művész csak igen súlyos élmények és tapasztalatok, az anyaggal való nehéz viaskodás árán szerez meg.

Nem állíthatjuk, hogy az Éjféli mise hibátlan alkotás és nem mutatkoznak benne Karvaš előző műveinek fogyatékosságai: Erőtlen a két fiatal szerelmesnek, Ďurkónak és Katkának találkozása a fáskamrában. Ezt a jelenetet nem forrósítja át a megkívánt igazi szerelmi líra, itt minden csak illusztrál és nem ritkán csak szólamokban marad. Sajnos, Tibor Rakovskýnak máskülönben jól átgondolt rendezése ezt a jelenetet elsiklatta és ezzel a második felvonás drámaiságát is csökkentette. A rendezés javára írjuk azonban, hogy nem egy jelenetben igen hatásosan meg tudta teremteni a Kubiš-ház hazug és fojtogató légkörét, s hogy a drámában, — amely a szerző intenciója szerint senkit sem mutat be fejlődésében — helyesen szorítkozott csupán a kezdettől megszabott jellemek kibontására és leleplezésére.

Mindössze nyolc szereplője van Karvaš drámájának és nem állíthatjuk, hogy a Hviezdoslav Színház a legmegfelelőbb művészeket állította csatasorba a siker érdekében. így kivált Július Pántik színészi alkatának nem felel meg Brecker hadnagy szerepe; a kígyósima, hidegagyú gyilkost kénytelen volt külsőséges eszközökkel megjátszani és ez rontott az alak hitelén, csökkentette valószerűségét. Jozef Kroner sem érezhette magát túlságosan biztosan az öreg Kubiš nem neki való szerepében. Nincs arról szó, hogy Kroner csupán galambszelíd lelkületű, pozitív figurák megtestesítésére a legalkalmasabb. Bebizonyította ezt Galilei fanatikus öreg bíborosának kiválóan megjátszott jelenetében, de az öreg Kubišt valahogy nem fogta elég keményre, a csontja velejéig romlott, ala- koskodó és számító öreg túlságosan egysíkú, s könnyen átlátszó maradt. Beta Po- tiicanová korlátoltságában és bigottságában a kelleténél több volt a merev és -hideg vonás. Karol Machatának nem volt elég alkalma hogy Ďurkónak az Írótól eleve szűkre szabott szerepét vérbő élettel töltse meg. Éva Kristihovának viszont mostoha szerepében is volt néhány szép, meleg pillanata, amihez átélt, kifejező arcjátéka segítette. Mária Kráľovičova elfogadható volt Angela összetett, ellentmondásokkal teli alakjában. Modorosságát szerencsésen teljesen elhagyta; játéka ezúttal természetesen és őszintén hatott.