Irodalmi Szemle, 1959
1959/2 - FIGYELŐ - TŐZSÉR ÁRPÁD: Egyszerűség és korszerű verselés (Ozsvald A. verseiről)
emlékeztet Petőfi Tiszájára, csak míg abba belefér egy csomó emberi, társadalmi viszonylat is, addig Ozsvald verse egyértelmű, csak sajáünagával egyenlő. Pedig ahogy az anyag a legáltalánosabb, mindent magába ölelő fogalom, — úgy a költészet kell, hogy legáltalánosabb ítélet legyen, a legáltalánosabb világ-fogalmazás, amibe minden belefér. S ezért tartom a Meditáció mellett a kötet legjobb darabjának a Tűz-et. A „Jó nézni e törpe harcot, ahogy a fürge lángsuhancok birkóznál* hasábfák oldalán“-hoz hasonló sorok már mélyek, nagyvonalúak és meggondolkoztatók. S ha Ozsvald csakugyan haladni akar, ha csakugyan „szeretne már ő is egyszer töretlen hóban a fergeteggel versenyt dalolni, férfimódra!“, mint ahogy erről szépen, őszintén vall a Nem marna soha fájó szégyen c. versében, azt az utat kell folytatnia, amit a Tűzzel elkezdett. — Igaz, hogy a másik jóval kényelmesebb, de emez eredményesebb. A „Lehet, célomhoz sose érnék, a süppedő hó 'betemetne, de nem marna soha fájó szégyen — úgy halnék meg utat keresve“ — versszak, de az egész vers is bizonyítja azonban, hogy az új-keresés Czsvaldnak is problémája, vagy legalább is problémája lesz majd. Ha hasonlítani akarnám Ozsvaldot valakihez, akkor a magyarországi Simon Ist- vához hasonlítanám. De nem a Himnusz az értelemhez Simonjához hanem a korábbi, a Tanú vagyok, vagy a Hajnali lakodalmasok költőjéhez. A hasonlításhoz elsősorban a paraszti múlt, a falu nagy, életre szóló élménye ad alapot, de rokonok költői mentalitásban, kifejezési eszközökben is. Csak míg Simonban — különösen a mai Simonban — mindig van valami a népdalok ötlet-meglepetéseiből, addig Ozsvald csak leíró, s képekkel illusztráló. lA népdaloktól külsődleges jegyeket, ritmust, képhasználatot tanult. Legjobb példa erre a Dalol a szél c., egyébként kedves verse. Az ember elolvassa, nyugtázza, de különösebb hatást nem tesz rá, mert nem hökkenti meg, nem rázza meg igazában. Az igazi, nem ujjon számíttatható népiességet próbálgatja viszont a Legkisebb legény-ben. A népmesék terminológiája s logikája, belső lelke — adja a sikert. Már maga az ötlet, a párhuzam is hatalmas lehetőség: a népmesék igazságtevő legkisebb legénye, és Ozsvald, a népéhez hű, népének igazságot akaró költő! Kár hogy a lehetőséget csak félig használta ki, mert valahogy befejezetlennek végig-nem-gon- doltnak tűnik nekem ez a vers. Ennél jegyzem meg, de legalább vagy öt hasonló tartalmú hűség-versnél megjegyezhetném, hogy az ozsvaldi hűség kétféle fo- galmazású. A Legkisebb legény, vagy a címadó Judása én nem lehetnék versekben problémátlan, könnyen szerzett és megtartott vonás, a Madarak köszöntnek és a Meditáció címükben azonban már összetettebb, többszálúbb, meggondolkozta- tóbb állapot. Az említett két versben ugyanis a költő rezignáltan bevallja, hogy „paraszttűzhelyek mellett ismerős régi vendég maradsz csak, — bús idegen — kinek széket törölnek“. S mennyivel mélyebben szántó, hitelesebb eredményhez vezető ez utóbbi önelemző módszer, mint a már közhely számba menő hűség minden különösebb funkció nélküli emlegetése. Ozsvald költészetének ötvenöt versében a tárgyi világot énekli. S ez természetes is lenne, — hisz a legtöbb ember előbb fedezi fel és fogalmazza meg magának > a külvilágot, mint sajátmaga tudattartalmát — természetes lenne, ha előző kötetében fel nem fedezte volna már egyszer nagyjából ugyanazt a világot. S ez a világ ugyan mennyiségileg szaporodhat Ozsvaldban — mint ahogy szaporodott is: Arcok, emberek, Katonanapló — de lényegében élettelenül, dinamika nélkül szaporodik, s a kötettel valami újfajta formalizmus van kialakulóban, mert az így teremtett világképből hiányzik a tartalom: a költő szubjektuma, s ezen keresztül a társadalmi tudat, a jelenségek lényege: a törvény. Ezért nem tűnik mainak a közvetlen utalások ellenére sem a kötet, s ezért mondhatta Szabó Béla egy vitafelszólalásában a kötetről szólva, hogy nincs benne a korunk. Ezért marad programnak — egyébként szépen, költőien megírt programnak A virág is szól: Költő vagy, szólj a szív szavával, néped megszépült igazával, lesd el dalát a futó érnek, a viharszülte dacos szélnek, hallgasd a föld szívverését, fűzd csokorba minden ékét... Mert szólni kell, mint tűznek lángja, mely szikrákat szór az éjszakába. „Ozsvald költészetének legerősebb, leg- gya'korib kifejező eszköze a kép“ — írta 1953-ban Turczel Lajos az Arcképvázlat egy fiatal költőről című tanulmányában. S most három évvel és egy kötettel a tanulmány után a megállapítás még mindig érvényes. Ozsvald nemigen hagyta magát elriasztani attól az egészséges és természetes népi-naiv képalkotásmódtól, amely már 1954-ben is „harmatcseppet“ láttatott vele a futó nyúl bajszán. Ha jól emlékszem.
