Irodalmi Szemle, 1959

1959/2 - FIGYELŐ - GÁLY IVÁN: A nevettetés művészete (Duba Gy. szatírái)

reszk, a vicclapi cikk és a csasztuska is, hogy csak néhányat említsünk. Nem célunk az, hogy e cikk keretében részletesen foglalkozzunk a szatíra és a többi, a gúny, a humor eszközeivel „dolgozó“ zsáner pontos meghatározásával, egymásközti viszonyuk körvonalazásával. Elég lesz talán az is, ha leszögezzük: a szatíra nem nevezhető önálló műfajnak, hiszen találkozhatunk vele a prózában, a drámaírásban és a költészetben egyaránt. (Ezzel a kérdéssel behatóan foglalkozott Goda Gábor az Élet és Irodalom 17. számában.) Ezzel szemben például a humoreszkberi vagy a krokiban irodalmi, illetve publicisztikai műfajt látok annak ellenére, hogy a tartalmi mondanivaló társadalmi jelentőségét tekintve alatta marad a szatírának. (A forma, a megírás módja emellett tökéletes lehet!) Ha szemléltetőbbé akarjuk tenni ezt a mondanivaló fajsúlyosságára vonatkozó megállapítást, akkor azt mondhatjuk, hogy a szatíra nagykaliberű ágyú, míg mondjuk a humoreszk nagykadeneíájú géppuska.

Mindezt szükségesnek tartottuk elöljáróban elmondani egy nemrég megjelent kötet, Duba Gyula „A nevető ember“ című műve kapcsán, amely a sajtónkból ismert fiatal írónak többnyire már közölt humoreszkjeit foglalja magába. Szükséges ez egyrészt azért, nehogy a szatíra törvényszerűségei alapján maximalista módon ítéljük meg a szerző munkásságát, másrészt pedig azért, hogy helyes műfaji alapból kiindulva legmagasabb követelményekkel léphessünk fel — adottságaihoz mérten — Duba Gyula írásaival szemben.

Duba Gyula öt évvel ezelőtt lépett először a nyilvánosság elé. Az elindító dr. Sas Andor volt, akinek az akkor 24 éves szerző, a kassai gépészeti felsőiskola érettségiző diákja három kéziratot küldött. A „Költővé lettem“, az „Üjjászületés“ és a „Felleg Kelemen súg“ című írások Sas Andor felfigyeltető jegyzeteivel ellátva a Fáklya 1954 júniusi számában jelentek meg. Az irodalmi szülés másik bábája tehát a Fáklya volt, amelynek többéves munkásságáról utólag bíráló, sőt lekicsinylő szavakat hallhattunk itt is meg ott is, de nem igen akadt még olyasvalaki, aki tárgyilagosan rámutatott volna ennek az igazán jól szerkesztett, tartalmas és színvonalas kultúrpolitikai folyóiratnak például az irodalmunkban betöltött nem lebecsülendő szervező szerepére.

Sas Andor akkoriban a szövetkezeti élet egyik fonákságát, a közös vagyon dézsmálását, a rossz diákot és a még rosszabb súgót, valamint az „írói“ dilettantizmust

és a sematizmust kigúnyoló három írás margójára a többi között ezt írja: „Ezek az írások felfigyeltetik olvasójukat: a szatíra bátor elevensége a humoros derű fűszeres kellemességével egyesül bennük, s ezekhez járul a megírás olyan készsége, hogy a lektor számára nem maradt semmi igazítani való.“ Ezeket a szavakat igazolja most öt év múltán a legkifejezőbben A nevető ember. így van ez armak ellenére, hogy annak idején — őszintén bevallom — kissé túlzottnak véltem ezt a nézetet és bár Duba jelentkezését igen bíztatónak, tehetségét kétségtelennek tartottam, féltem attól, hogy eléri sok kezdő irodalmár végzete, fejébe száll a dicsőség. Ezt az aggodalmat később megerősítette az a körülmény, hogy Duba fejlődésének egyik szakaszában erősien megközelítette, sőt talan túl is lépte néhány humoreszkjében azt a határt, amelyen túl már csak az öncélú nevettetés szabálya érvényesül. A kötet azonban rácáfol az aggodalmakra. A nevető emberben a szerző érett humoristaként lép elénk.

Duba Gyula érettségét sorban a következő tényezők határozzák meg:

1. Bátran mondhatjuk, hogy szinte minden humoreszkjének tartozéka a funkcionalitás. Könyvének anyagát lényegében három témakörbe sorolhatjuk. A két legerősebben képviselt az iskolai és az irodal- ml-újságírói környezetben lejátszódó történetek témacsoportja. Habár ez akarva akaratlanul bizonyos skálaleszűkülést jelent, nem feledkezhetünk meg arról, hogy a szerzőt a munkahelye által meghatározott közvetlen élményanyag vezérli. Ez pedig nagy előnyt jelent, hiszen így nemcsak jól megfigyelheti az egyes jelenségeket és rátapinthat a tipikusokra, az áltaiánosíthatókra, ihanem megmarad a realitás keretei között is, nem igyekszik menekülni olyan régiókba, amelyeknek vajmi kevés kapcsolatuk van az élettel.

A nevető ember humoreszjeinek harmadik csoportja szintén az életből ellesett fonákságok ellen száll síkra. Nevettető módon tollhegyre szúrja például az aprópénzt vissza nem adó trafikost, a bürokrata hivatalnokot, a minden apró-cseprő bajt eltúlzó önző embert, a funkciójától megkótyagosodott traktorost, a veszélyes módon szórakozott öreg orvost, a rikítószínű nyakkendőt viselő jampecet, a kiránduláson gyermekmódra, komolytalanul viselkedő felnőtteket és rátapint más jelenségekre is, mint a nehézkes' távbeszélő összeköttetésre, a rossz sportközvetítésre a rádióban, az április elseje furcsaságaira, a sögorkomaságra és a szövetkezeti vagyon dézsmálására, a szántóföld eltitkolására,