Irodalmi Szemle, 1959

1959/2 - FIGYELŐ - FÁBRY ZOLTÁN: Rés poetica (Fiatal költőink antológiájáról)

halálba: „Rég elfeledték már, csak fonóban járja: bíró fia helyett ment el a csatába“. E versekben — soronként — van balladás tömörség, de néha bizony csasztuskára hangoltan érik el fülünket. A „Siratót“ viszont többször kell elolvasni, hogy az ember megértse, miről is van itt szó. E zavar oka az első strófa: ha elmarad, akkor az elterelő tehertétel nélkül egy-kettőre kibogozódik a vers mondanivalója.

Gyüre tudja a múltat és perspektívában, összefüggésben látja a jelent, amikor a vissza-visszahúzó tegnap kísértését érzékelteti, az „ósdi szokásokat“: „Húsunkban benne még a múlt. Ö, ki érzi a mi avult szokásainkat, miket gyötrő némasággal rejtegetünk, mint kelekótya utcai bolond rossz rézgyűrűjét, mit aranynak mond“. Sokak kelletlen muszájmunkáját fejcsóválva szemléli: „Pedig nem kelsz már hajnalban ... A mezőről nem viszed haza a száraz, madárlátta kenyeret, és gyermeked nem sír a tábla végén, míg a cukorrépát egyeled — mégsem jó e világ neked“. — Mit tehet itt a költő? Vissza- és előremutat, összehasonlít és sugallva tudatosít:

„Szakítsd, döntsd össze ósdi szokásod sárból rakott falát és meglátod:

Tündöklőbb lesz orcád, mert győztél magadon, s erőd több, mint bősz szél, mely nem volt képes útjából seperni egy rozoga alkotmányt: enyém, tied, övé“.

Az antológia költői közül — nem véletlenül — Gyüre írja a legkevesebb szerelmi verset. Nem is állítanak meg. „Emlékszel? Kettesben a mezőt jártuk; éreztük a duzzadó erőt és féktelen kedvet — te a virágot szedted“: a versnek nmcs szárnya, a szokványkölönc nem engedi. „Az őszi napfény“ viszont sikerült lélek- és tájfelvétel: „Rőt ruhájában csörtetőn köszönt az ősz, sárguló lomb. Már szól a riasztó kolomp a szőlőkből — gyér oltalom“. Az ősz melankóliája — e legköltőibb rekvizitum — emberpuhító kellék is lehet: ön- és világfájdalom narcizmusa. Gyüre pozitív világfájdalmat tudatosít: balladát ír „egy algériai lányról“ — és ha a ballada nem is sikerült, és ha a balladátlanított közhelyes kérdés — „Hát bűnös az, ki népét akarja szabaddá tenni?“ — műfajilag és sugallat szempontjából szét is veti e verset, a szolidaritás másik válfajában, „Könyörgés Dzsamila Buhired nevében“, már eltalálja az adekvát hangot és gesztust:

„Uram, add, hogy a francia ne kínozzon annyira, ha hozzá vallatni visznek; hogy üdítő hatalma lenne a posványos, meleg víznek, amit innom adnak.

S add: e harangnak perzselő lángja égesse halálra minden ellenségünk.