Irodalmi Szemle, 1959
1959/2 - FIGYELŐ - FÁBRY ZOLTÁN: Rés poetica (Fiatal költőink antológiájáról)
Amikor harc, háború, fegyveres vitézség volt az erény normája és az élet menete, akkor a költő az égre rajzolhatta a „Hadak útját“, ma azonban, amikor Thomas Mann szerint „a háború megengedhetetlen dolog“, a költő gyakorlatra menetelő katonákra már nem csodálkozhat eksztázisban, mert a túlzás visszaüt: „Tavaszi ég, csillag-hadadból hulltak le tán a csillagok?“ A rekruta-állapot nem éppen vágyálom, de Nagy Lajos csillag-igézetten szinte repül feléje: „Csillagcsapat jön: büszke, délceg, menetelő csillag-sereg. Siess szellő, hadd énekeljek, jövőre én is ott leszek“. A vers maga rokkantan ér célba: keze-lába kificamodott e fülsértő vers-botláson: „Csillagokig hadd zengém én is, kedvemnek hisz parazsa van“. Az erőszakolt, túlhajtott attitűd élményhiányra mutat. A „Lomnic alatt“ természetélménye sem találja meg a megfelelő szót, amit ez a sor — „úgy áll a Lomnic, ezredévek halk ízét szórva szét“ — világosan tanúsít, és a zárókép — pionírok a lomnici függővasúton — csupán önmaga nagyszerűségének súlyával hat. Ez az élmény szegénység csak a szerelemben oldódhat gazdagsággá: „Voltál víg, szikrázó nevetés, szívre balzsam, vagy a szívbe kés, derű egyszer, máskor meg ború“. Ezt költő írta! De a versvég rombol: „hogy fájva fáj a közénk szakadt távolság s hogy barikádokat döntögetve örökké szeretlek“. Az ide nem való szó, az erőszakolt barikád-fogalom hatásgyengítőn funkcionál! Ahol nincs erőszakoltság, ott az adekváció zavartalanul hat. „A jókedv-rombolóra“ gondolok. Az autóbusz-megállónál állnak a falusiak évődve, egymást ugratva, és akkor közéjük toppan idegenségével a városi nő: „Telefonoszlop sírt a szélben, de ott kacagva dőlt a szó, s akkor dölyfös büszkeséggel jöttél te: jókedv-romboló. Jöttél libegve, mint egy tündér, vagy giccses tündér-másolat? Köszönés helyett tüzet kértél, s a télre szórtál átkokat. Elnémultak a tréfák, élcek, a vidám ugratások, és a hópelyhekkel együtt hullott reád a bágyadt megvetés“. Itt e kis élményből maradéktalanul kihozott Nagy Lajos mindent. Fényképezni is tud: ott van Mártonfalva és kulisszája: „Körülötte havas dombok, mint kabáton kerek gombok. S mind deresbajszú katonák, zúzmarásan őrzik a fák.“ Legjobb verse a „Fájdalom“, öccsét siratja; életét-halálát a testvér három betoppanásával érzékelteti: „Először jöttél, mint a fergeteg, ajtót berúgva és karod kitárva... Másodszor jöttél, — már komoly legény, kezet nyújtottál férfikézfogásra ... S harmadszor nem te jöttél már felém, engem sodort hozzád a fájdalom. Te feküdtél megnémulva öcsém, láztól átverve kórházágyadon... „Két év alatt háromszor láttalak, negyedszer csak koszorús sírodat, amely tizenhat évedet lezárta, mint ajtókat a kulcsa-tört lakat.“
