Irodalmi Szemle, 1959

1959/2 - FIGYELŐ - FÁBRY ZOLTÁN: Rés poetica (Fiatal költőink antológiájáról)

nem tud önmagából és önmagán túllépni. Az adottság önelégedettsége a monotónia kérlelhetetlenségét állandósítja: az egyhelyben-topog ás veszélyét, kikerül- hetetlenségét. (A gyakran ismétlődő „topogok“ szó nem véletlenül lett Fecsó árulkodó gesztusa!) Pedig Fecsó, akit az új társadalmi dinamika, a munkavágy hajt, másképp akarja: „Topogjon, kinek kedve tartja, én nem tudok menni csigamód, vár az élet, hív a munka, tenni, adni valami jót“. De ez csak kijelentés, melyet nem fűt át az egyéni hang és eredmény. E vers második strófája ritmusban, hangvételben, gondolatban nem jut túl József Attila hatásán, és amikor Fecsó a harmadik strófában visszaeszmél és visszakapcsol saját hangjára, a vers már nem hat.

Fecsó Pál még nem találta meg a hangját, és így még nem lehet névadó. Pedzi a lényeget — „Most csak azt érzem: élni jó s a munka itt az élet, a munka az a nagy erő, melytől az élet szép lett“ — de a következő mondatra már ijedten szisszenek fel, az erőltetett közhelyes fogadkozás elrontott mindent: „Szépség vonata dübörög, harsogja: élet, élet, serdülő újak, gyerekek, a jövőtökért élek.“ Micsoda idegen kölcsön-hang, szokvány-hang ez a fentebb idézett „Falusi krónika“ megkapó egyszerűségéhez, atmoszférás jelenítéséhez, ökonomikus sűrítéséhez képest! A „Serdülő lány“-ban pillanatfelvétellel próbálkozik Fecsó, de csak iskolás verssé rontja. Ugyanez vonatkozik a „Szülői körben“ stílusgyakorlatára is. A tényleges élmények, emlékek és falujegyek nem adek- válódnak egységgé: közhelyek váltakoznak felfigyeltető valódisággal. A szerelmes versek alig bodroznak felületet. Ez a hasonlat nem lenne rossz: „Szemedben villámok cikkáznak, nagy haragod árdahegyei“, de mifenének kellett a „nagy“ szócskát idézőjelbe szorítani és így ez idegenítéssel az egészet erőltetetté gyengíteni?! Költőnek, aki olyan egyenletes, törésnélküli verset tud írni, mint a „Tengerszem“, jobban kéne ügyelni a ficamveszélyre!

Kulcsár Tibor már többet mer: az életfilozófia hangját próbálgatja szemben a „Nyolcadikos lányok“-kal, de az akarat félresikerült és a költő megreked a kérdés-felvetésben: „El-elnézem gyakran őket, s csak tűnődöm az egészen: ily őszinte lányszemekből hová lesz majd a szemérem s az a tiszta tengermélység? S hogy ezek a csitri lányok pár év múlva — hogyha tudnák — megcsalnák a félvilágot“. Még nincs egyéni világszemlélete: Dunaverse, a sok Duna-vallomás utánérzése. Erőssége: a tájfestés, aki azonban ilyen lírai gyámoltalansággal kezdi versét: „De szép a tél a hegyek között“, annak a következő sorokban fel kell tudni oldani ezt a szokvány-bejelentést. „A pajkos, játszi bárányfelhők“ nem játszhatnak „ficánkolva fogócskát“, mert a bárányfelhő nem ficánkol; ellenkezőleg: tömörül, sűrűsödik, nehezül. Az „Orgonák alatt“, mint vers hibátlan. De a túlhibátlanság itt zavar: merevít, hidegít, az ember szinte vágyón áhítoz egy kis vers-zavart, mely itt az életesség szerepét tölthetné be. A „Ketten“ meleg lírája már költőt idéz:

„A fűben tücsökbanda ébredez.

A csillagok — az égbolt szinte reszket — dúsan csüngő fürtökben fénylenek.

Letörnék neked egy gerezdet, de az egekig föl nem érhetek“.

Egyik legjobb verse az „Éjjeli utazás“: atmoszférája van. A „Hajnali falu“ ma-himnusszá próbálkozik: „ők azok, akik széppé varázsolják a sok szürke