Irodalmi Szemle, 1959

1959/2 - FIGYELŐ - FÁBRY ZOLTÁN: Rés poetica (Fiatal költőink antológiájáról)

Regionális és kisebbségi lírák provinciális adottságánál mi sem természetesebb. Itt a holtponton való átlendülést csak a világgá tárulkozás biztosítja: az embertudat, az emberiséggel való szolidaritás. „Sohasem magunkért, mindig másért hirdettünk többet, mint magunk: jobb lenni ösztönünknél s másnál s tartani minden gátomlásnál élő gátnak a szívünk“: Győri Dezső verse máig érő mottó: mérték és — elkötelezettség.

A provincializmus perspektíva-szűkület, a költészet világtávlat. A provincializmus: adottság, a térkorlátoltság: determináló tényező, de a költő a korlátontúli polaritásban leli meg önmagát: kinyilatkoztató önkifejezését. Majakovszkij a nappal komázik. Bábi Tibor szertelenségében le akarja azt ütni az égről. Mindenütt máshol és mindenki mást kinevetnének érte, de költő nem lehet el nélküle. Ez a világpárbeszéd kísérő és egyben kísértő gesztusa is. A vers szinte demonstrálón veti le a provincializmus nyűgeit és predesztináltan lépi túl adottsági szűkültségét. „A nagyra termett ... Felülmúlja bézárt léte határait“: Berzsenyi, a „somonyi Diogenes“, hiteles tanú! Egyik levelében mintha csak e verssort folytatná: „s egyedül úgy kell magát nézni, mint az ember-nemzetnek tanítóját“. Az ember-nemzet: az embriség. És az emberiség anyanyelve: a költészet! Minden pontosan összevág: a modern teoretikus — Ferdinand Lion — írta Thomas Mann emigráns lapjában, a Mass und Wert-ben: „A költészet minden műfajok legnemzetfelettibbje és ugyanakkor legnemzetibbje is. Világeposz és világdráma nem létezik, de világköltészet: igen!“ A költészet az emberiség anyanyelvét vonzza és ez az anyanyelv jelenti a világlírát: a vox humanát. \

Faluhűség világpolaritás nélkül csak visszahúzó erő lehet: kényelem nyűge, beletörődés, leülepedettség kölönce. A faluhűség megfogalmazhatja ugyan az önvádat, de a világszemlélet kényszere és logikája ugyanakkor fel is oldja. Mint Tőzsér Árpád, a volt falusi tanító, aki többre vágyott és aki ki akart és ki is tudott törni adottságából:

„Mint hörgő eb láncát, lelkem önvád tépi:

Fényre emelt a falum, hogy fáklya legyek néki.

S én mint a rúdugró, ki a lécen túlra huppan, ami oda lökte, itt marad: a rúdja.

%

Itt, e versben egy konkrét példán, vallón, vádlón és védekezőn, ösztönösen („S én csak elrohantam, mint egy nyakas isten“), és felismerőn illusztrálódik mindaz, amit a provincializmus kölöncszerepéről és ellenszeréről mondottunk: „A csillagos éggel nyakig takaródzva érzem, hogy nem lehetek csak egy világ lakója“. Egy másik versében még hatványozottabban variálódik a téma:

4.