Irodalmi Szemle, 1959
1959/2 - FIGYELŐ - FÁBRY ZOLTÁN: Rés poetica (Fiatal költőink antológiájáról)
És ezeket csodálta és követte a világ, a világ provincializmusa! A méhesében verseit tisztázgató Berzsenyi toronymagasságban áll felettünk: „Vadság szaggatta külön az embereket s a kultúrának legfőbb célja azokat egyesíteni.“ A fasizmusban provinciális vadság tépi szét az emberi kapcsolatokat! Száz évvel Berzsenyi után egy másik magyar költő — József Attila — viharzó szenvedéllyel állítja fel a mértéket minden hatalommá vadult provincializmussal szemben: „A mindenséggel mérd magad! Sziszegve se szolgálok aljas, nyomorító hatalmakat". A provincializmus, mely tudatunkban mint a vidékiesség kicsinyessége él, tömegvadító és tömegterelő veszélyként — világrontó, világ nyomorító erővé tenyésztődhet. És a gyógyszer, az ellenszer mindkét esetben csak a legmagasabbra fokozott igény lehet: „A mindenséggel mérd magad!“ És mi más a költő mértéke ?! A provincializmus világcsukottság. A költészet világ nyitottság. A költő az örök vándor, aki világot jár, lát és mond, mégha egy helyben áll is. Egy erdélyi költő, Uéliusz József verskötetének címe: „Együtt a világgal“. És e cím, e magatartás a provincializmus legbiztosabb mulasztója. De ez az attitűd nem jelenthet világfutást, menekülést. Költő nem menekül. A költő realitás. Realitás, mert adottság. A költő adottsága levethetetlen, letagadhatatlan. Csak ezzel az adottsággal és tudattal vándorolhat világgá, csak ezzel a hűséggel térhet visisza kiinduló- helyére, anteuszi ugróföldjére. A költészet ritmusát a világ és az adottság közti kapcsolat feszültsége hozza létre. „A föl-földobott kő“ Ady-példázata minden reális poláris viszonylatra érvényes! A költészet a pólusfeszültség szikrapattanása. Ahol ez a szikra nem csiholódik, ott provincializmus van: önritmus, világritmus nélkül. A vers sikere az önritmus és a világritmus egyensúlyán múlik: az adottság és a világelkötelezettség eltalált aránylatán. Ha ez megbomlik, úgy az egyik oldalon provincializmus keletkezik, (és ugyanilyen módon az önelégültség és önimádat exhibicionizmusa, a narciszizmus) — és a másikon: rossz értelmében vett kozmopolitizmus. Költőnek mindkettőt kerülni kell! George Thomson, a birminghami egyetem görög-szakos tanára, a világhírű marxista esztéta, kinek alapvető műve — „Aischylos és Athén“ — nemrég jelent meg magyarul is, egy helyen ezt mondja: „Az ír-nyelvű parasztság kultúrájának megmentésén dolgoztam. Ez nem sikerült. Akkor még nem láttam, hogy egy nép kulturális színvonalát nem lehet anélkül emelni, hogy gazdasági színvonalát is ne emelnők; és azzal, hogy figyelmemet az ír nyelven beszélő parasztságnak szenteltem — számuk alig több, mint háromezer lélek — elmulasztottam észrevenni azt, ami a világ többi részében folyik.“ Thomson e felismerése a provincializmusra is alkalmazható: nincs autarkiás megoldás, mert nincs elkülönültség! Minden, ami nem emelkedik és nem terjedhet túl önmagán, helyi, helyzeti adottságán, az provincializmus. A költő helyzeti kicsinyességét csak az adottság legtágabb értelmezése mulaszthatja. Amikor a költő önmagán túllépve, a világegésszel azonosul, akkor át kell vennie annak baját, jaját, célját, kételyét és reményét: minden problémáját. Mit kapunk mi itt ez antológiában mindebből?
