Irodalmi Szemle, 1959

1959/2 - FIGYELŐ - FÁBRY ZOLTÁN: Rés poetica (Fiatal költőink antológiájáról)

eddiginél többet láthatott és mondhatott a világból és a világnak! Francis Jammes és Bartalis János költészetének majdnem kizárólagos témája a falu, a föld, a kert, a fák, az állatok, a nyulak, a madarak, a rét, a mező, a szántó, és ki tudna, ki merne itt provincializmust emlegetni?! A francia helynevek, Journay és Orthez: világirodalmi szálláshelyek, és Alsó-Kosály, a kis falu, Erdély irodalmi térképén nagy hiteshellyé tágul: messzeláthatóvá és messzehallhatóvá. Amikor Jammes leírja az egyszerű mondatot — „úgy járom az utamat, mint egy teherrel megrakott szamár, kit a gyerekek kinevetnek, és a szamár lehorgasztja fejét“ — akkor a világ bölcsesség megértő mosolyt lop ajkunkra. Berzsenyi a Kemenes alján „somogyi samfurkóval“ mer „római sambucát vívni“, és — akárcsak Hölderlin a német mizéria elől — „Helikon lányához“, a Múzsához menekülni: „Mély sugallásod kiemelt magamból... Lelkes élettel ragad Delius s mellem magasabb erőkkel kezd dagadozni“ ... Annyira, hogy a niklai remeteiét „Felmúlja bézárt léte határait“, és így szemtágulva le tudja írni szemlélete világlátó, világbíró eredményét: „Látom hangyabolyi műveidet világ!“

Goethe kis Weimarja — e duodeces kisfejedelemség — világviszonylatba állítva provinciális determináltságot jelentett, de Goethe világgá tágította. Weimar provincializmusát egy egész világ mulasztotta és mulasztja térben és időben máig. Goethe szava: „Weltliteratur“, a világirodalom fogalma nem véletlenül született itt és ekkor! Korunk legnagyobb német szelleme, Thomas Mann, társaival idegenbe, emigrációba kényszerült akkor, amikor hazája, földje, népe a legszörnyűbb provincializmusba süllyedt: kispolgárok, henteslegények, falu- rosszák infantilizmusába, őrmesterek, sámánok, kalandorok és misztagónok kultúrájává. Emlékezzünk: jóval Hitler uralomra-jutása előtt Ulrich Sanders, a Tat-kör írója, az őrmestert mint legfőbb német életformát tudatosította: „Ezt az elitet minél nagyobb számban kitenyészteni: az állam legfőbb feladata.“ Ahol az őrmester jelentheti az elitet, ott tömény provincializmus van. A szolda- teszka őrmestere volt az önelégültség és önistenítés — „én vagyok az atyaisten!“ — prototípusa, a bugris brutalitás, mely kaszárnyaterrorral mindent a saját képére igyekszik formálni. A Hitler-fasizmus a provincializmus világgá erőszakolása volt: az önperspektíva vaksága és ámokfutása mint leggyilkosabb világnegatívum! A provincializmus lényege — a szűkítés — a fasizmusban csak a kizárólagosság és tekintetnélküliség rövidlátását eredményezhette. A németség és a világ találkozása a történelemmé erőszakolt provincializmus légkörében csak ön- és világkatasztrófát realizálhatott. Hogy ez a provincializmus az irodalom síkjára vetítve mit jelent, hogy világismert költői értékek e viszonylatban hová züllenek, azt Gottfried Benn önmagát pofozó cinizmusa, szójátékos verssora bizonyítja: „Aki a strófákat szereti, az szeresse a kata-strófákat is“. Ezzel a tolakodó nihilizmussal szemben — mely itt árulkodón fecsegi ki a titkot: nihilizmus és provincializmus egygyökerűségét — e kolektív őrmester-szadizmussal szemben, az egy — ember Thomas Mann, önszemélyében, a világtér bármely pontján állva, összegezőn és védőn, vétózón és megtartón reprezentálhatta az igazi német kultúra ember- és világazonosságát: „Ahol én állok, ott van a német kultúra.“

A kultúra kis- és nyárspolgárai csak a provincializmus önelégültségében vadulhattak barbárokká, háborúvá, gyilkosokká: kapcsolattépő, kapcsolattagadó „szőke bestiákká“. Hitler és Goebbels mikrofónbölcsessége: a provincializmus gátlástalan világszája, és a Mein Kampf a nép- és nyelvrontás iskolapéldája.