Irodalmi Szemle, 1959

1959/2 - FIGYELŐ - FÁBRY ZOLTÁN: Rés poetica (Fiatal költőink antológiájáról)

kozló fiú példázatáig fokozott drámáját, Balázs Béla utolsó verse megrázó erővel döbbenti elénk:

„Mert messze jártam s jöttem megrakodva.

Vegyétek testem-lelkem és egyétek,

Mert bennetek lehet csak tovább élnem Kik vagytok népem.

Mert idegen baj nem ért szívemig.

És idegen szó bántani tud-e?

De jaj nekem, ha anyanyelvemen Nem értenek.“

A vers címe: „Kegyelem!“. Balázs Béla, aki filmesztétikájával egy egész világot tanított meg látni, aki egész életművével azt célozta, hogy a film „a nép, a világnép művészete legyen“, ez a vizuális teoretikus, világvándorlása végén kegyelemkérőn és kegyelemtudón, kegyelemvárón és kegyelemnyerőn nyilatkoztatja ki az anyanyelv, a hang, a szó, az ige, a költészet mindennél nagyobb és lélekrázóbb primátusát.

Amikor Balázs Béla egy helyen azt mondja: „Hazátlanná tettél, hogy hazataláljak“, akkor ez a paradoxon az anyanyelv és világvándorlás közti pólusfeszültséget oldja fel magasabb szinten: „Mert messzi út az: hazulról hazáig. Nagyobb út nincs is és egy élet talán kevés, hogy megjárd és megérkezz“. És ez nem véletlen. Egy másik emigráns, a német Johannes R. Becher, ugyanezt mondja „Hazatérés“ cimű versében: „Csak távol tőled, a száműzetésben lettem tiéd egészen és örökre“. Ezzel a hiteles, meghatározással adva is van minden igaz költészet ritmus vonulata: a gyökér és a távolodás egybehangoltsága, a dištancia realitása és a pólusfeszültség áramfolytonossága, tehát mindaz, ami ellentéte annak a jelenségnek, amit provincializmusnak nevezünk.

3.

A falu-determináltság, a gyökérhűség biztosító erő, de visszarántó, visszahúzó lényege is nyilvánvaló: a leülepedettség kényelme a köldök-nézés veszélyét hozza, amikor a behúnyt recehártyán a világ, mint gondolat, többé nem jelentkezik... A provincializmus kisértő adottsága egymagában és önmagából is szűkítést eredményezhet. Falu, vidék, provincializmus egyjelentésű szavak, de — igaztalanul, mert a helykötöttségi adottság nem jelezhet általánosítható apriori szűkítést. Ha az lenne, akkor hány költő, író és művész kényszerülne predesztináltan, eleve elskatulyázottan — provincializmusra, kislátókörűségre! Minden a költőn múlik: önvilága, belvilága szűkülésén vagy tágulásán. A befogadó- képesség intenzitásán és a kivetítettség erején.

A költő a tér bármely pontján állva, elhatározó pólust jelenthet: fixpontot, archimedesi pontot, mely — történelmileg bizonyíthatón — világokat vethet ki sarkaiból. A költő világgal társalgó párbeszéde horizontot tágít önmagában és olvasójában. Falu, vidék, magány, kivetettség, szűkítettség, regionalizmus e viszonylatban nem kölöncöt jelentenek, de a realitás talaját, ugródeszkát. Ovidius — világ-Róma számüzöttje — az istenhátamögötti Tomiban minden