Irodalmi Szemle, 1959

1959/2 - FIGYELŐ - JURAJ ŠPITZER: Az igazság és a béke harcosa

ellen. A humanizmust barbarizmussal hatálytalanítja, a kultúrát könyvmáglyán égeti, a szocializmust hazugsággal, háborúval támadja. Zsarnokká, hóhérrá, gyilkossá, háború fúriájává kényszerül, hogy örökkévalóvá hazudhassa önmagát.“ Az emberiségnek ebből az általános tapasztalatából vonja le a minden egyént intő tanulságot. Bár múlt időben írja, József Attilával kapcsolatban, ma is érvényes: „Az erőszak szolgakényszere és az értelem morális parancsa között kellett választani. Aki az utóbbit választotta: védősáncba szorult. De a védekezés neve és neme: antifasizmus“. Az antifasizmust azonban Fábry csak első lépésnek tekinti az emberi társadalom ellen irányuló szervezet erőszakkal szembeforduló harcban. A béke az első lépés az erőszakot és háborút szülő osztályok elnyomásától megszabadult népek nemzetközi testvériségéhez.

Az internacionalizmus legkövetkezetesebb képviselőinek, hordozóinak a kommunistákat tartja. Róluk szólva általános érvényűvé emeli harcuk erkölcsi oldalát. Walter Husemann meggyilkolt német kommunistának atyjához intézett búcsúzó üzenetét idézi: „Könnyű kommunistának lenni, amíg nem kell érte vérezni. Az osztályharcosnak most kell megmutatni, hogy meggyőződése nem romantikus eszme volt, de kérlelhetetlen szükségszerűség.“ És egészen időszerű jelentőségűek már azok a szavak, amelyek a gondolkodó embernek az ész erkölcsi parancsának irányát mutatják: „Hitler, Göebbels és McCarthy között nincs, nem lehet különbség.“ A morális itt szervesen egybeforr a politikummal, a politikum a kulturálissal és a művészivel. Ez az egység emelte Fábry gondolkodó és kritikus szellemét korának sovinizmusa fölé, állította őt a fasizmus és a háború ellen aktívan küzdő harcosok sorába. A politikai, erkölcsi és esztétikai felfogás egysége alapvető, jellemző vonása életművének, amely provinciona- lizmustól mentesen az alkotókat és müveiket európai összefüggéseikben, a társadalmi haladás mérlegén méri le.

A kis népek fiairól azt szokták mondani, hogy kétszer annyit kell tudniuk, mint a nagy nemzetek fiainak, ha lépést akarnak tartani velük. Ezt a nézetet a nagy népek uralkodó osztályainak fennhéjázása szülte, amelynek visszahatása a kis népekben a törpeség képzete volt. A kultúra története mutatja, mennyire indokolatlan és tarthatatlan az efféle felfogás. Az egyes nemzeteknek a többi nép fölött gyakorolt uralmának, hatalmának története nem azonos a kultúra értékeinek hierarchiájával. A hitleri birodalom tömegsírokat termett, de pusztította a kultúrát. Az „amerikai patent“ — az ipari és műszaki találmányok, sikerek bálványimádása nem azonos a kultúra értékeivel. A Dunamedencét a múltban az egyes nemzetek uralkodó osztályainak és rétegeinek konkurrens harca jellemzete, amelynek célja az egymás fölötti uralom volt. Ez egyszerre oltotta belé az emberek tudatába a törpeség és a nagyúri pöffeszkedés komplexumát. Petőfi, Janko Král, később Hviezdoslav, Ady, még később József Attila, Móricz Zsigmond, Jilemnický, Fučík — egyaránt elvetettek mindennemű nagyúri terjeszkedést, de kicsiségi képzetet is, hisz művük szellemük nagyságát tanúsítja, szellemükét, amely mesterségesen emelt gátak és akadályok fölé nyúlva küzdött a nemzetek megértéséért és testvériségéért, elsősorban azokért a rétegekért, amelyek a nemzet oszlopai: az egyszerű dolgos emberekért. Aki korlátolt fennhéjázásában semmibe venné, mit adtak ezek az alkotók az emberi kultúrának, magamagát ítéli el. Nem túlzás, ha Fábryt is odasoroljuk azokhoz a nevekhez, amelyek az ősi Dunamedencében nemzeteink nacionalista nyavalyák fölé nyúló, egymáshoz ívelő szabadságának és testvériségének szellemét jelképezik.