Irodalmi Szemle, 1959

1959/2 - DISPUTA - Az Irodalmi Szemle ankétja - RÁCZ OLIVÉR: Ami aggaszt és ami megnyugtat

Most pedig engedd meg, hogy visszatérjek az előbb felvetett kérdésre: megnyugtató, vagy aggasztó-e irodalmunk jelen állapota? Mielőtt a kérdésre válaszolnék, hadd idézzem most Majakovszkij után Puskint, aki pontosan annyi idős volt, mint ma a csehszlovákiai magyar irodalom (huszonhárom éves volt Puskin, s ha összeadod a csehszlovákiai magyar irodalom éveit 1925-től 1938-ig, aztán pedig 1949-től napjainkig, minden különösebb megerőltetés nélkül megkapod ezt a számot), mikor ezeket a sorokot írta:

„Orlov és Pesztel féle forradalmár agyvelők szükségesek ahhoz, hogy úgy szeressék Oroszországot, ahogyan csak egy író szeretheti Oroszország nyelvét. Ebben az Oroszországban és ebben a nyelvben mindent meg kell teremtenünk.“ Soha időszerűbben nem nyújthattuk volna ki a kezünket Puskin után: mi, csehszlovákiai magyarok nemcsak irodalmunkat, de egész nemzeti kultúránkat nyelvünkben ápoljuk, s a mi számunkra a hazaszeretet kérdése csak 1938 és 1948 felismerései után forrósodhatott át a szülőföld szeretetéből kényszere- dettség nélkül, őszintén átérzett hazaszeretetig. Mennyi forróan fiatal forradalmár agyvelő volt tehát szükséges ahhoz, hogy a puszta vágyból, a puszta teremteni akarásból létrehozza a csehszlovákiai magyar irodalmat. Mert a csehszlovákiai magyar irodalom: van és fejlődik. És ha tudni akarod, mennyit fejlődött tartalomban és formában egyaránt, lapozz csak vissza azokra a bírálatokra, amelyek 1948 után az első lírai antológiát fogadták:

„Értékelnivaló az az odaadás, amellyel ez a nem néhány, hanem egész gárdát alkotó fiatal magyar írástudó hazája gazdasági és társadalmi problémáit szolgálja. Nem kétséges, hogy a szocializmus, mely igazságot oszt nekik, s egyenlőséget biztosít, mint magyaroknak, hálás és készséges énekeseket lel bennük az országépítő munkában. A tizenhét szlovákiai magyar tollforgató a szlovák-magyar béke és barátság katonája, s katonája az eszmének is, mely ezt a barátságot biztosítja.“

Innen indultunk el: hálás és készséges énekesek voltunk, fiatal írástudók, lelkes toliforgatók. De a dicséret néha leértékelést jelent: ma már írástudókból egyszerű prózaírókká léptünk elő, lelkes énekesekből kevésbbé rikítóan hangzó költőkké ötvöződtünk. Kezdeti lázas igyekezetünk kezd munkává higgadni, s már arra is ráérünk, hogy körülnézzünk tulajdon portánkon: látod, csak nemrégiben fedeztük fel újból Forbáth Imrét és ezzel ismét lerögzítettünk egy már-már feledésbe merült, fontos kiindulópontot: hogyan is jutottunk el odáig, mikor a néma beszélni kezdett. (És ha már Forbáth Imréről van szó, engedd meg, hogy felhasználjam az alkalmat és egy zárójel lehetőségein belül megpróbáljak megmagyarázni valamit: nemrégiben valahol Forbáth Imréről beszéltem és minden különösebb megokolás nélkül Don Quijote-hoz hasonlítottam őt. Hát most hadd okoljam meg, mert hiszen ez a megokolás, minden egyébtől eltekintve, ankétotoknak két pontját is érinti: a másodikat is, meg a negyediket is. Mert Forbáth Imre magában foglalja a hagyományos és modern elemek összefüggésének a kérdését, — mert Forbáth Imre költészete hozzátartozott a szocialista ember formálásához, és mert — ha valaki egyszer megírná és színre alkalmazná a nagy Emberi Színjátékot, érdemes lenne kihallgatni a színfalak mögül, milyen izzó monológok közepette készülnek jelenésükre Gargantua és Candide, milyen lázas ihlettel várnak a végszóra Pan- gloss és Panurge, s végül milyen lélegzetvisszafojtott taps kísérné színpadi útjára onnan a színfalak mögül Don Quijote-t, a hőst. Mert hős volt Don Quijote, ez kétségtelen. Hős volt, de nem a La Mancha-i torz és szűk távlatok