Irodalmi Szemle, 1959

1959/2 - DISPUTA - Az Irodalmi Szemle ankétja - RÁCZ OLIVÉR: Ami aggaszt és ami megnyugtat

görbetükrében megszületett groteszk bajvívó, hanem fenséges, mint a klasz- szikus drámák kothurnusaiktól megfosztottan is tragikus elbukottjai. Don Quijote alakját illetően kaján írástudók évszázadokon keresztül próbálták görcsös tévhitben tartani az emberiséget, de hol van már olyan korlátolt agy, amely ne tudná, hogy a montieli síkság szélmalmai mögül valóban a Butaság ádáz és gonosz óriásai hadonásztak otromba karjaikkal, hogy az ütött-kopott borbélytányérok valóban fejfakasztó buzogányok súlyos csapásai alatt behorpadó ércsisakok voltak, és hogy mégiscsak Dulcinea del Toboso volt a legerényesebb hölgy a világon.

Mindez pedig azért, mert van Andersennek egy megkapóan okos meséje a király láthatatlan ruháiról, van a francia irodalomnak egy konvertáltan for- télyos tarasconi Tartarinje, a szovjet irodalomnak egy fortélyosan konvertált Naszreddin hodzsája, nekünk magyaroknak pedig van egy félelmetes humorú Lúdas Matyink, meg egy falstaffi humorú Háry Jánosunk. Mert dőreség lenne azt hinni, hogy Toldi Miklós egész életében elkerülte a szürke hétköznapokat és folyton folyvást csak talpig vasba öltözött bajnokokkal viaskodott lovagi tornán, vagy hogy János vitéz otthon a ház körül is örökké nyalka huszárdolmányban tett-vett, és épp olyan felületesség lenne megfeledkezni arról, hogy a Lúdas Matyi furkósbotját és Don Quijote buzogányát felváltva forgató Forbáth Imre nélkül eljuthattunk volna odáig, mikor a néma beszélni kezd.)

Kedves barátom, ez csak egy zárójel volt és még csak Forbáth Imréről volt szó. És most beszélhetnék a csehszlovákiai magyar irodalom címerpajzsáról, Fábryról, beszélhetnék az államdíjas Egriről, és mind a többiekről, Szabó Béláról, Ordódyról, Kiss Ibolyáról, a fiatalok hosszú soráról, akiknek zöme már szintén túlnőtt a tollforgató és írástudó megjelöléshez tapadó kereteken. Ez tehát nagyjából megnyugtató tünet lenne. És hogy akkor mégis mi aggaszt? Az, hogy mindmostanáig nem született meg még az a nagy csehszolvá- kiai magyar regény, az az élre szökkenő elbeszélés-kötet, lírai válogatás, amely ösztönzően hathatna a többiekre, amely újabb kimagasló műveket vonna maga után, amely utolérhetné — színvonal szempontjából — a két világháború szünetében létrejött erdélyi magyar irodalmat. (Az összehasonlítás önként adódott, bár a felszabadulás előtti erdélyi magyar irodalom talán még mostohább viszonyok között alkotott, mint- a felszabadulás előtti csehszlovákiai magyar irodalom és bár — színvonal szempontjából — a mai erdélyi magyar irodalom sem állította még helyre az egyszer már elért magaslatot.)

Az aggaszt, hogy a felsorolt nevektől eltekintve, tengődik a szépirodalom és ennek a legfőbb okát leginkább abban látom, hogy az íróknak nincs idejük írni, hogy a legtöbbjük csak amúgy, hivatali elfoglaltsága mellett, félkézzel irogat; az aggaszt, hogy írószövetség, és Alkotó-ház, és ösztöndíjak léteznek és a fiatalok maszek-íróság után vágyakoznak, az aggaszt, hogy az első évek pangása idején túlnagy volt a kézirat-kapkodás, ami most bosszulja meg magát: a fiatalok bizalmatlanok lettek és ha hatvan-hetven versük válogatás nélkül összegyűl, azonnal kiadó után kiáltoznak és nem hiszik el, hogy hatvan- hetven versük közül csak harminc, csak húsz, csak tizenöt tekinthető nyomdaérettnek; az aggaszt, hogy ez a tünet nem szerénytelenségből fakad, hanem kritika és vezetés hiányában fellépő bizalmatlanságból, az aggaszt, hogy kevés a kritikus, hogy egymásról irkálunk, óvatoskodva és érzékenykedve; az aggaszt, hogy irodalmunkban igenis vannak provinciális jelenségek, hogy az irodalmi