Irodalmi Szemle, 1959
1959/2 - DISPUTA - Az Irodalmi Szemle ankétja - RÁCZ OLIVÉR: Ami aggaszt és ami megnyugtat
DISPUTA Az Irodalmi Szemle ankétja Ami aggaszt és ami megnyugtat Kedves barátom, — őszinte leszek és bevallom: már — már abban reménykedtem, hogy sikerül valahol szél mögött meghúznom magam és megfeledkeztek rólam, — kitartó síirgetéstek azonban megtörte makacsságomat s így kénytelen vagyok még egy töredelmes vallomást tenni: mostanáig elsősorban azért hallgattam, mert — nem szeretem az ankétokat... Az ankétokban mindig van valami gyűlés- szerű, valami „no gyerünk, beszéljük csak meg“ ízű lázas buzgalom, és én — ma bűnbánat és beismerések napja tört rám — titokban azt is elárulom, hogy nem szeretem a gyűléseket és a megbeszéléseket sem. (Annyira nem, hogy ha egyszer egy óvatlan pillanatban valahonnan nagyon sok pénz találna rám szakadni, saját költségemre sokszázezer példányban kinyomatnám Majakovszkij Önagyonülésezők című, nagyon megszívlelendő versét és megküldeném minden közületnek, hivatalnak, üzemnek, iskolának, szervezetnek, egyesületnek, de még az írószövetségnek is: akasszák ki sok-sok falra és mielőtt gyű- lésezni kezdenek, vessenek rá gyorsan egy áhitatos pillantást és fogadják meg: a gyűlés első óráját követő minden további óra helyett egy-egy megtakarított félórát munkára fordítanak... Meglátod, milyen jól járnánk, Te is, én is és a munka is. Mert, kedves barátom, ez az ember — hiszen Majakovszkij kétségen kívül több volt, mint költő: ember volt, méghozzá nagyon okos ember — már évtizedekkel ezelőtt megmondta: nem gyűlésezni kell, dolgozni kell. Nem ankétozni kell: írni kell.) Ezzel azonban ki is adtam magamból minden bősz fullánkomat és megpróbálok válaszolni feltett kérdéseidre, ami nem is olyan könnyű dolog, mert hiszen irodalmunk — egyelőre talán ne feszegessük, megnyugtató, vagy aggasztó — állapotáért részben magam is felelős vagyok és ezért nem tudok annyira csak olvasó lenni, hogy maradéktalanul feladjam az írónak a kérdéssel szemben ösztönösen előretörő védekező álláspontját. Ennek az ankétnak talán inkább az olvasókat kellett volna megszólaltatnia, nem az írókat, mert látod (eggyel több vagy kevesebb beismerés ma már úgysem számít) én az önkritikák nagy általánosságban használatos formáinak sem vagyok különösebb híve; valahogy mindig serdületlen korom gyónásait juttatják eszembe: hazudtam, torkoskadtam, csúnyán beszéltem, paráználkodtam (ez utóbbit mintegy tizennégy éves koromig minden gyónásba gondosan belevettem, mert egyrészt nem tudtam, mit jelent, másrészt azonban a szó borongós melódiája nagyon tetszett nekem), amiért aztán megfelelő számú kegyes penitenciákban részesültünk és másnap elölről kezdtük az egészet (kivéve a paráználkodást, amire, ha jól emlékszem, csak később került sor, de akkor viszont már nem is látszott annak és ezért nem is gyónódott többé meg).
