Irodalmi Szemle, 1959
1959/2 - LÁTÓHATÁR - ALBERT MALTZ: Ember születik (novella)
kezei újra megragadták a vaskerítést. Halk, panaszos nyögés hagyta el ajkát, amint a vajúdás görcsei ismét erőt vettek rajta. — Engedd, hogy én tartsam! — szólt Walt. — Neked a szülésnél kell segítened! Tóm nem válaszolt. Félve, kétségbeesve meredt a feleségére. A középkorú ápolónővér szaladva jött ki az épületből. — Mentőautót hozattam. — Aztán még valamit mondott és visszaszaladt. Connie nehezen hátra hanyatlott Tóm karjába. Nagy megerőltetéssel, mintha [élálomban volna, mondta: — Segíts lefeküdnöm. — Majd, amint Tóm óvatos támogatásával a járdára hanyatlott, mintha felébredt volna: — Ö, még annyi mindent elfelejtettem neked elmondani! — Walt! — parancsolta Tóm remegő hangon. — Állj mögé! Nem. Térdelj inkább le. Drágám, próbálj Walt karjába kapaszkodni, ha megint jön a fájdalom. Mit felejtettél el megmondani? Connie mondani akart valamit, de szavai elvesztek levegő után kapkodó lihegésében. Megragadta Walt karját és nyitott szájjal halkan nyögdécselt. — Tóm? — szólt elhaló hangon a szülő nő. — Tóm? Fájdalmas, szorongó tekintete belekapaszkodott a férfiéba s az rekedt hangon válaszolt: — Igen, itt vagyok, drágám, mindent megteszek! Aztán eggyé lett vele. Körülöttük elmerült a világ. Csak Connie volt, ő maga és gyermekük, akit a világra kellett hozniuk. Észre sem vette, hogy egy arra- menő autó áll meg a közelükben és két fehér ember száll ki belőle, bámészkodnak. Nem hallotta, hogy Walt dühös szitkokkal elkergeti őket. Azt sem látta, hogy a kórház egyik felső helyiségében világosság támad, valaki kinyitja az ablakot és leszól: „Mi történik ott lent? Micsoda? Az istenért, az az asszony ott szül!“ Semmit sem vett tudomásul felesége mély nyögésein és halk jajveszékelésein kívül. Ezek töltötték be őt teljesen és úgy érezte, mintha a saját szíve az asszony szívében dobogna és ő maga is részes volna a szülés ritmusában. A kezei, melyeknek segíteniük kellett, megnyugodtak, határozottakká váltak. Minden szégyenkezés nélkül, végtelen gyöngédséggel feltolta az asszony szoknyáját, levonta az alsóneműjét, combjai közül eltávolította a vattacsomót. Érezte a magzatvíz átható ammoniaszagát. Amikor megpillantotta a magzat fejét, szilárd nyugalommal várt minden újabb görcsre, arra a pillanatra, amikor meg kell tennie azt, ami a felesége számára oly szükséges volt. Ez a pillanat nagyon gyorsan elérkezett. Egy sor halk, mély feljajdulást hallott Connie szájából, melyek szinte visszhangszerűen ismétlődtek felhevült agya kongó ürességében, és aztán támogatva tartotta két kezében az apró meleg fejecskét, enyhén megemelte, ahogyan utasították. A külvilágból egy hang settenkedett tudatába és magához térítette, még mielőtt megértette volna, mit is mond. El akarta hallgattatni, de nem tudta: — Ne erőlködjék addig, amíg nem szólok, kedves! Mélyen lélegezni, mindig szépen mélyen lélegezni, így helyes! Megfordult és egy ápolónőt látott, fiatal, szőke, fehér nővért, aki felesége fölé hajolt. Tómból feltört a zokogás: — Menjen innen, nincs szükségünk magára! — Dehogy nincs — felelte határozottan és mégsem kihívó modorban a nővér. — Ha a köldökzsinór nem fekszik helyesen, a kisbaba meg is fúlhat. Csak szépen
