Irodalmi Szemle, 1959
1959/2 - LÁTÓHATÁR - ALBERT MALTZ: Ember születik (novella)
— De mister Clark, ez súlyos eset, nem lehet... — Nem vagyok kíváncsi a véleményére! Magára nincs szükségem! — ripako- dott rá a Clark nevezetű férfi a nővérre éles hangon. — Én vagyok felelős az éjszakai szolgálatért, nem maga! Én vagyok az igazgató megbízottja, nem maga! A halálra döbbent Tóm — hiszen mindent megértett — kétségbeesésében képtelen volt beletörődni a helyzetbe. Szinte fuldokolva kiáltotta: — Azt akarja ezzel mondani... hogy a ... feleségem nem mehet be ? — Ebbe a kórházba nem veszünk fel színes pácienseket. Tom most elengedte Connie-t és szájából állati üvöltés tört elő. — A pokolba veled, te kurafi! Fölveszitek, és ebben nem fogsz megakadályozni! — De bizony megakadályozom, — válaszolt Clark mozdulatlanul. — Az íróasztalfiókomban van egy töltött revolver a hozzávaló hatósági engedéllyel. Meg ne próbálj ide erőszakkal behatolni! — Tóm, — kiáltott Connie — kérlek, nagyon kérlek. — Elkapta a férfi kabátját. — Vigyél vissza a kocsiba. Tóm megfordult, átölelte, arcát a düh torzította el, szája hevesen rángatódzott. Le akarta ütni, a földhöz teremteni azt az embert, hogy kikényszerítse az utat az épületbe, de Connie kérő hívása élét vette vad gondolatainak. Nem volt már idő kockázatos dolgokra, az asszony utolsó szava, hanglejtése mindent megmagyarázott. Walt mondta ki toporzékolva, ami tulajdonképpen már teljsen fölösleges volt: — Nem gondolja, hogy ez jó pecsenye lesz az újságoknak? Azt hiszi, büntetlenül bánhat velünk, mint a barmokkal?! Maga szívtelen, utolsó gazember! Majd gondoskodom arról, hogy ez a disznóság a nyilvánosság elé kerüljön! Clark most első ízben vesztette el hidegvérét. — Felőlem! — vágta vissza dühösen. Szikrázott a szeme és egész testében reszketett az izgalomtól. — Betolakodtatok már a város iskoláiba, a mozikba, a fogadókba, de ebbe a kórházba be nem teszitek a lábatokat! Senki se kért benneteket, hogy ide gyertek. Ez fehér emberek kórháza. Menjetek a magatokéba, vagy miattam szüljék meg fekete kölykeiket a legfelső bíróságon! — Az istenért! Oda nézzen! — kiáltotta az ápolónő az ajtónál. — Nézze őket! Fannelék csak néhány lépést tettek az autó felé, amikor Connie hirtelen megállt. Mint a fuldokló, aki a végső veszély elől egy darab fába kapaszkodik, a kórház vaskerítéséhez húzódott és kezével vakon odakapott. Teste lassan a szülő nők ősi guggoló helyzetébe roskadt. — Jaj, hiszen mindjárt megszüli... Hívok egy mentőautót! — szólt a nővér és eltűnt az épületben. Walt odafutott Tömhöz, arcát a düh könnyei áztatták. — Mit tehetek? Tóm, nem is hallotta, mert minden figyelme feleségére összpontosult. A fájdalom egy fél perc múlva megszűnt, de Connie már nem engedte el a kerítést, feje majdnem érintette a vasrudakat és nehezen nyögött. Hirtelen hátra roskadt, egész testsúlya a férfi karjára nehezedett, szemei bezárultak. Tóm az épület bejáratából áradó fényben az asszony bronzszínű arcbőre alatt tisztán kivehette az erek lüktetését s az arcán végigcsorgó verejtéket. Szinte ész nélkül ordított: — Connie!!! A kocsiba viszlek! Válasz helyett Connie nagyot lélegzett. Azután megint előrevágódott a teste,
