Irodalmi Szemle, 1959
1959/2 - HAGYOMÁNYAINK - Proletár harcosok emlékeznek
Gömöri piros rózsák Kint gyönyörű júniusi délután volt. A nap vidáman közeledett a Szemere- tetö szőlőkaróihoz, a réten megelégedetten feküdtek a frissen kaszált virágos rendek. Azok is, amelyeket ma hajnalban még a két Csala izmos karja vágott a harmatos fűből... Sajógömörön fájdalmasan terjedt a szomorú hír. — A két Csala meghalt. Az apa és fia együtt haltak meg a szabadságért! A gyászhírt senki sem merte Csa- láékhoz megvinni. Féltek az anyai fájdalom heves kitörésétől, féltek a forró, sikoltó könnyek látásától. A két halott csendesen pihent az illatos füvön, kezük egymáshoz ért, s fehér vászoningükön halkan kivirítottak a júniusi piros rózsák ... Másnap délelőtt hazaszállingóztak a harcoló emberek, legények. Kétség- beesetten újságolták: — Az ellenséget már Rozsnyón túlra üldöztük, de parancs jött a visszavonulásra ... — Végünk van! Végünk van! — si- koltották az asszonyok, sóhajtották az emberek, s fájdalmasan jajongták a gömöri dombok is. A község — illetve akkor még „város“ - vezetői szintén kétségbeestek. Mi lesz velünk, ha a két halott elárul bennünket? így hát közömbös viselkedéssel hagyták őket tovább a fészer alatt, — s szegény Csaláné, bár tudta már, mi történt, azt is tudta, hogy családja és a község érdekében nem hozhatja haza szeretteit. Várni kell... A falu várt és remegett. Amilyen lelkes volt a támadás, a harc, olyan lehangoló és szomorú volt a visszavonulás. Estére megérkeztek a legionista csapatok. Bizonytalanság és félelem lett úrrá a Sajó mentén. Másnap megkezdődött a vallatás. — Kik vettek részt a harcokban? — Sajógömörről senki! Vértes Marcell plakátja
