Irodalmi Szemle, 1959
1959/2 - HAGYOMÁNYAINK - Proletár harcosok emlékeznek
— Ki az a két halott? — Nem tudjuk, nem ismerjük! — Majd mindjárt megismeritek! A falu népét mind odavezényelték, hogy ismerjék meg őket. Lehajtott fejű emberek jöttek, — nem ismerték. Fiatal lányok jöttek, de egyetlen-egynek sem lett könnyes a szeme. Kidagadt szemű félénk gyerekek bámulták, de ők sem ismerték a két véres embert. Erős, favágó és arató legények nézték összehúzott szemöldökkel, de egy sem találta ismerősnek. — No megálljatok! — ordított idegen nyelven az egyik tiszt, — Adok én nektek, — s máris összekötöztette az egyik hetykebajuszú, mokány legényt; Becskereki Bélát. — Vallassátok! A pribékek egy csoportja elhurcolta, s az Özsikkútnál lábánál felkötötték egy vastag cserfára. — Kik azok a dögök? — Nem ismerem! — Kik harcoltak közületek ellenünk? — Senki! Egy lélek sem volt közte gömöri! — Egy lélek se? — Egy se! Hárman is ütötték, verték, de nem vallott. Testébe szuronyt döfködtek, arcába rugdostak, s végül tüzet raktak alatta. — Kik azok a dögök? — Nem ismerem! Nem ismerem, nem ismerem! — volt mindig a válasz. Homlokán, haján sűrű füzérekben bimbóztak ki a júniusi piros rózsák. .. Eszméletét vesztette. Azt hitték, vége, — s ott hagyták. Amint elmentek, a juhászbojtár nyomban ott termett. Eddig fogcsikorgatva leste a bokorból, hogy mi történik a fa alatt. — Béla! Béluskám! Élsz-e? Még élt. A bojtár megmentette a csúf haláltól. Soká beteg volt, de kigyógyult. Továbbra is bátor, nemeslelkű maradt. A fészerben pedig tovább folyt a „tetemrehívás“. Öregedő nénikék jöttek, fejük fekete kendővel volt bekötve és sokáig nézték a mozdulatlan/émbereket, — az egyik szikár asszony különösen sokáig, de közülük sem ismerte meg senki ... A körülállók mélyen, felszabadultan lélegzettek, a Simon Juli kiskertjében diadalmasan meglengette a szél a júniusi piros rózsákat, s amerre az öreg asz- szonyok elmentek, még az út pora is himnuszt muzsikált---K ovács István
