Irodalmi Szemle, 1959

1959/2 - L. KISS IBOLYA: Bilincsek (Színjáték L. N. Tolsztoj életéről)

TOLSZTOJ: Harmónia?

PETRICKIJ: Az, az ... Te jobban tudod kifejezni magadat, hiszen író vagy . .. Te, Levočská, olvastam a „Két huszár"-t. Roppantul tetszett. Nem is bírom elhinni, hogy az én régi cimborám írta, akivel olyan nagyokat mulattunk... Emlékszel még a Marjusára?

TOLSZTOJ (Nem felel, hallgat. Az íróasztalhoz lép s lapozgat az iratai között.)

PETRICKIJ: De azt nem tagadhatod le, hogy szép időket éltünk át együtt... Micsoda pezsgőzések, micsoda táncolások! Az asztal tetején is, ha-ha-ha ... Hanem jól mulatni, azt csak nagyvárosban lehet. Nem is értem, hogy jöhettél arra a gondolatra, hogy te,' Lev Nyikolajevics Tolsztoj gróf ebben az isten háta mögötti Poljanában temesd el magadat.

TOLSZTOJ: Én úgy érzem magam itt, Jasznaja Poljanában, mint mikor az ember utazás után, az örökös rázás és zaj után a biztos földre lép.

PETRICKIJ: Óriási!

TOLSZTOJ: És én szeretem a földet.

PETRICKIJ: Elismerem, az embernek vannak bizonyos kötelességei és kötelezettségei a föld iránt, szereti is, mert az apjáé, nagyapjáé volt. De — bevallom — a faluval, két hét alatt torkig vagyok... Látom a sógoromnál, hogy a birtok alig hoz jövedelmet, a muzsikjai meg csak egyet tudnak: leinni magukat mint a disznók és tönkre tenni mindent, ami a kezük ügyébe akad.

TOLSZTOJ: Mondd, ismered őket? Jól ismered?

PETRICKIJ: Kiket?

TOLSZTOJ: Akikről beszélsz: a muzsikokat.

PETRICKIJ: Hogy ismerem-e? Talán csak nem vegyülök közéjük?

TOLSZTOJ: Hja, úgy... Dehát akkor hogy mondhatsz véleményt róluk?

PETRICKIJ: De kérlekalássan. Hiszen láttam, hogy megitatták a nekihevült lovakat, csakhogy tönkre tegyék, a cséplőgépbe meg szöget dobtak, hogy elrontsák.

TOLSZTOJ: És nem gondolod, hogy ezeket az egyszerű embereket nem a rossz- indulat, hanem a tudatlanságuk vezeti?

PETRICKIJ: Nem... Határozottan rosszindulatot tapasztaltam náluk.

TOLSZTOJ: És a sógorod emberségesen bánik velük?

PETRICKIJ (most már kissé ingerülten): Hogyan érted, hogy emberségesen? Az csak természetes, hogy a szalonba nem vezeti be őket. Még csak az kellene! De ha jót tesz velük, a paraszt azt is gyanakodva fogadja s szentül hiszi, hogy titokban van az uraknak egy be nem vallott céljuk: hogy kihasználják őket.

TOLSZTOJ: Ha nem bíznak a sógorodban, annak oka valószínűleg az, hogy ő nem akarja észrevenni a nép sajátos szokásait, lelkivilágát.

PETRICKIJ: És te, Levočská, mit teszel, hogy megnyerjed (gúnyosan) a bizalmukat?

TOLSZTOJ: Rájöttem, hogy először műveltséget kell adni a népnek... Látod ott, a kerten túl azt a kis fehér házat? (Kimutat) Az az én iskolám. Oda járok naponta tanítani a poljanai parasztokat.

PETRICKIJ (komolyan elgondolkozva): Különös ember lett belőled. Lev Nyikolajevics. Hihetetlen, hogy te lettél volna az én régi mulatós cimborám....

TOLSZTOJ (végigdül a díványon, mintha magához beszélne): Valamikor azt mondtam, az én testemben anyagcsere megy végbe fizikai, kémiai és élét-