Irodalmi Szemle, 1959
1959/2 - JOZEF HORÁK: Bánya (elbeszélés — fordította Czagány I.)
— Ha nem mehetünk fent, kimegyünk alul — szólalt meg a pályamunkás. Grnács is, én is, rábámultunk, mert ekkora marhaságot csak egy ilyen kibőgött vasutas mondhatott. Maga is rájöhetett erre, mert lesütötte a szemét. — Legfeljebb arról lehet szó, hogy lent melegebb van. De az egyetlen út felül vezet. — De hogyan? Hisz azt mondtátok ... — Azt hát. Mégpedig világosan. Az egyetlen kivezető út felül van, de magunk fel nem jutunk, hacsak szárnyunk nem nő reggelig. Mostani emberi formánkban nem kerülhetünk ki innen. Valakinek segítenie kell rajtunk, különben nincs szabadulás. — Átkozott dolog, már akkor inkább ... — Az meglehet, — helyeseltem Grnács felé — ki tudja, hol lennél most. De így mégiscsak reményed lehet, hogy hazakerülsz. A katonaság elvonul, jönnek az oroszok, a mieink tudnak rólunk, értünk jönnek. Mindössze arról van szó, hogy kitartsunk. Az aknát biztosan csak az utolsó pillanatban robbantották fel. Harminc méter nem a világ. Kötélen csak feljut az ember valahogy. Lehet, hogy nem is olyan reménytelen a dolog, talán csak sötétben képzeli az ember. Várjuk ki valahogy a reggelt. Összébb bújunk, melegebb lesz. Ha a német elhordta magát, a segítség minden pillanatban itt lehet. Csak életjelt kell adnunk valahogy. Magunkat nem féltem, csak a pályamunkás meg a kohós aggaszt. Ha az aknaszáj szabad volna, fütyülnék, de gerendák meg vasbeton mögül bajos. Többet aztán nem beszéltünk. összebújtunk, hogy valamennyire melengessük egymást. A lámpás pislákolt ~és felülről egyre apró vízcseppek hullottak. Eleinte ügyet sem vetettünk rá, csak amikor a nedvesség kezdett átjárni bennünket, fészkelődtünk, akár a tetvek. Reggelig hosszú még az idő. Áthelyezkedtünk egy másik sarokba, ahol, úgy véltük, kevésbé lesz hideg. De a foga vacogott valamennyiünknek. Éjfél után mocorogni kezdett Grnács. — Le fog kelleni mennünk — mondotta. Már jó félórája erre gondoltam. — Mehetünk. A batyukat itt hagyjuk. Grnács megpiszkálta a lámpát. A láng most fényesebben lobogott. Elindult elsőnek a létrán. De még a feje sem tűnt el a lyukban, amikor ordítani kezdett. Nyilván nagy lehetett a baj, és amikor Grnács visszakapaszkodott, megpróbálkoztam magam is. De én sem jártam jobban. A létra egyetlen óriási jégcsappá változott alattunk, a lábát sem volt az embernek hol átdugnia. Kötelünk meg nem volt s anélkül a létrát bajos lett volna kiszabadítani. Benn voltunk az egérfogóban. 7. Ki tudja, hány óra lehetett. Közülünk ugyan senki se nézte az órát. Meg voltunk teljesen gémberedve, mégis egy emberként ugrottunk fel mind — a kohóst kivéve. — Hahó! Fölülről kiáltott valaki. — Hahó! — ordítottuk valamennyien. Ah, micsoda kő esett le a szívünkről! A helyzetünk ugyanolyan volt, mint egy-két órával ezelőtt, de mi máris úgy éreztük, hogy kinn vagyunk a nap-
