Irodalmi Szemle, 1959
1959/2 - JOZEF HORÁK: Bánya (elbeszélés — fordította Czagány I.)
fényes szabad levegőn. Bizonyos, hogy szólítanak bennünket felülről. Valaki, aki tud rólunk. Fentről segítség érkezik! Mindnyájunkba egyszeribe visszatért az élet, egyszerre roppant tevékenyek lettünk. De tennünk nem volt mit, a segítségnek felülről kellett jönnie. Csak forgattuk a nyakunkat, mint a holdkórosok és egymás lábát tapostuk. • — Hahó — hangzott felülről. — Hahó — harsogtuk lentről. — Élünk — ordítjuk felfelé. — Kötelet engedünk le, vigyázat! — kiáltja valaki fentről. A szava tompán, elmosódottan hangzik, nincs benne sem érc, sem színárnyalat. Mintha egy repedt fazékba kiáltana bele. Fődolog, hogy értjük, mit mondanak. Lehet, hogy a mi hallásunkban volt a hiba és a kiáltást valami új érzékünkkel fogtuk fel, amely független a hanghullámoktól. Annyit jól megértettünk, hogy kötelet bocsátanak le. Hahaha, nevetünk. Értik a módját a vájárok. Tudják, hogy mi a teendő ilyenkor. Lelki szemeimmel már látom az erős, vékony acélfonalat, amelynek bőrülés csüng a végén. Végeztem én már ilyen munkát is. Minden valamirevaló vájár egy ideig aknászkenyéren él. Voltam én aknász is, amíg a csontjaim fiatalok voltak. Hej, de sokat forgattam a fejszét és emelgettem a gerendákat, csak ilyen bőrülésen lógva ég és föld között. Közülünk, öregek közül megy majd valaki elsőnek. Én vagy Grnács. Én kész vagyok azonnal indulni, de ki tudja, mit gondol Grnács. Ha kedve lesz, hadd menjen ő elsőnek, nehogy szökésnek nézze a távozásomat. így érett meg bennem a meggyőződés, hogy Grnácsnak kell mennie, én pedig utolsónak maradok. Bátorítani is kell azokat, akik nem ismerik úgy a bányát, mint mi Grnáccsal. Valami nagyot reccsent. Éreztük, amint fatuskók meg betondarabok hullanak bele az aknába. — Haha — nevettem el magam. Azok ott fenn értik a mesterséget. Először meg kell tisztogatni az aknát. A teherrel ellátott sodronyt felhúzzák meg leengedik. Aztán még egyszer fel-le. Aminek le kell esni, essen. Megy majd le még ennél több is. Csakugyan, két-háromszor hallatszott még az aknából a zuhogás. Aztán csend lett. Felettünk egészen kivilágosodott, csak néha, pillanatokra sötétedett vissza egy kicsit. Ilyenkor nyilván valakinek az árnyéka vetődhetett ránk az akna szájából. Odafenn, úgy látszik, békesség van már. Lövöldözést nem hallani. A hadseregek talán már át is vonultak. Bizonyosan, ha ránk is sor került. De nem érünk rá most ezen törni a fejünket. Arra kell most ügyelni, mit jeleznek fentről. Vigyázni, mikor engedik le újra a kötelet. A pályamunkás teljesen megváltozott. Megint férfi lett. Csak az arca volt sápadt és a szeme alatt duzzadt táskák ültek. — Most! — Hahó! Valami megcsillant felettünk az aknában. A kötélre erősített lámpa. — Hahó! Bocsátjuk a kötelet! — Hahó, lehet, majd jelzünk! — kiáltom fel. Milyen egyszerű minden. Ha a lámpa elér hozzánk, idehúzzuk a kötelet. Vigyázva beül az ember az ülésbe és ott lóg az akna felett. Nem gondol többé arra, ami alatta van, csupán a fölötte levőt látja. A szabadulást, a nappalt. Egyensúlyba helyezkedik, és isten segítségével gyerünk.
