Irodalmi Szemle, 1959

1959/2 - JOZEF HORÁK: Bánya (elbeszélés — fordította Czagány I.)

ötven méter szörnyű távolság, ha olyan úton teszi meg az ember, mint mi, de még szörnyűbb a harminc méter, amin ez után kell átvergődnünk.

Valamennyien szerencsésen feljutottunk. Felmászott vért izzadva a kohós is. Ketten odakötötték magukhoz, hogy le ne bukfencezzen a létráról. Vele leszünk leginkább bajban, mert nemcsak beszélni felejtett el, de az egyensúlyérzékét is elvesztette. Mind itt guggolunk, a zsaluzáson és vágjuk a jeget. Hideg van, de a világért sem mennék vissza oda le. A pályamunkásnak kóvályog a feje, a kohós meg csak gunnyaszt, hát mindössze mi, négy vájár váltjuk egymást a jégtörésben. Ha kiszabadítjuk a létrát, új zsaluzásra hágunk. Ott megülünk és pihenünk egy verset. Meg tanácskozunk. Bár alapjában véve csak egy a tanács: marokra fogni a fejszét és vágni, vágni a létra fokairól a jeget! A fő dolog, hogy közeledünk a világossághoz. Lassan megy a munka, a létra helyenként egyetlen hatalmas jégcsap. Helyet kell vágni először a kéznek, azután a lábnak. Az ember keze meggémberedik, a testéről meg csurog a verejték.

Elkövetkezett az utolsó létra.

Az utolsó, és azt már csak a jégburok tartotta egyenesben. Fölöttünk gerendák és keresztül-kasul egymásba tekeredett vasak halmaza csüngött alá. Deszkák, cölöpök, támfák, rugózat, kötelek, beton összetorlódott, fertelmes szarkafészke. Merre vezet az út a fény felé? Melyik résen kell elindulni, hogy ez a szörnyűséges romhalmaz ránk ne zúduljon és ne taszítson a mélybe? Itt állunk és bámulunk: a külvilág elveszett, kitagadott, elátkozott fiai. Azoknak ott fenn még csak most fordult estébe a nappal. Ügy rémlik, hogy csillagokat is látok fényleni az égen. Az égen, amely nemrégiben alig létezett számunkra, amíg a földön jártunk. Az égen, amely most itt van tőlünk alig egy kartávolságnyira, csak éppen át kell jutnunk az ördögnek ezen az összekuszált gombolyagján. Az ám, átjutni! Hogy át kell jutnunk, azzal tisztában voltunk mind. De hogy találjuk meg az utat?

Mert ez az út sehol sem volt.

Ülünk a batyukon és kifújjuk magunkat. Vagy talán nem is. Ez a pihenés csak ürügy. Kitaláltuk zavarunkban. A pályamunkás meg az ifjú vájárok szeme rajtunk. Bizonyos, hogy azt gondolják, egyedül mi találhatunk kiutat. Persze, hogy azt hiszik, amikor Grnáccsal együtt már három évtizede túrjuk a bányát és minden elképzelhetőt megéltünk. Odavilágítok a lámpámmal felfelé.

— Utat kell találnunk — mondja fennhangon Grnács, mintha csak a gondolatomat olvasná.

— Az út megvan — dünnyögöm.

Erre mind megelevenedtek. A lámpa pislákol, de látom, amint valameny- nyien felém fordítják sápadt képüket.

— Megvan, — ismétlem — barátaim, csakhogy felülről. Innen lentről a magunk erejéből nem jutunk ki ítéletnapig sem.

— Felülről, hm — dörmög Grnács. Lehet, hogy valami ellenvetést akart tenni, hogy gyengítsen az állításomon, bebizonyítsa, hogy van még más megoldás is. De mindez legfeljebb csak úgy átsuhanhatott az agyán. Látnia kellett napnál világosabban, hogy milyen a helyzetünk.

6.