Irodalmi Szemle, 1959

1959/2 - JOZEF HORÁK: Bánya (elbeszélés — fordította Czagány I.)

Csoda, csoda, — suttogom magam elé halkan, cserepes ajakkal, mert a szívem kezd belemelegedni. A reménykedéstől meg a kapaszkodástól is, mert öt kereszt a vállamon nem csekélység. De leginkább attól, hogy a fejünk felett egyszerre világosság kezdett derengeni. Látni még alig lehetett, de mind a ketten éreztük, hogy egyre világosodik körülöttünk. Gyanús volt ez a világosság. Elkezdtem fürgébben mozogni a létrán. Az aknát felrobbantották, annyi bizonyos. A falak bedőltek s a le- hanyatló napvilág belebámul a bányába. Belebámul... De vajon mi kijutunk-e?! Szörnyű egy helyzet — ötven méternyire a külszíntől és így függ az ember élet és halál közt. Ötven méter! Túljutni rajta, és élek, járok, látok, örülök, eszem, alszom, beszélek. Csak fel, gyerek, fel, és vigyázz, mert a fény foko­zódik és minden pillanatban a fejünkre csusszanhat egy meglazult szikla vagy fennakadt gerenda. Megálltam. Az ott alattam a sarkamba verte a fejét. Az akna kezdett nyirkosodni. Kellemetlenül csöpögött a víz. feljebb jég vonta be a hágcsófákat. — Vigyázz, jégbehűtötték a garádicsunkat — morgok lefelé a fiúnak. A jég vastagodik. Két hágcsóval feljebb a létra fokát már át sem fogja a kezem. Az ember marka tapad meg csúszik, az ujjai fagyosan bénák. A víz csepeg, végigfolyik a tenyeremen, csuklómon, bele a kabátom ujjába. De azért mászunk vitézül. Az út most lassabban fogy, mert óvatosabban markolom a küllőket és a lábamnak is keresnem kell a megfelelő helyet. „Fejszét kel­lett volna hoznunk,“ gondolom magamban. Förtelmes munka lesz, ilyen hely­zetben, jégen átvágni az utat. A jégburkolat a létrán pedig egyre vastagabb. Helyenként alig fér át az ember lába a zsaluzáson. Két-három hágcsófa még és egy jégtömb lesz az egész szakramentum. Akkor pedig vége a vándorlásnak. Csak fejszével folytathatjuk. Még jó, hogy egyáltalában tehetünk valamit. Nem lesz könnyű dolog feljutni az utolsó zsa­luzásig. Tovább fejsze nélkül nem mehetünk. Állunk zihálva és pislogunk fel­felé. Tisztán áll előttem minden és a fiatal vájár előtt nemkevésbé. Jobb ez így, nem kell neki magyaráznom. — Fejszére van szükségünk! — Hahó! — ordítok bele az aknába. — Hahó! — hallatszik alulról. — Gyertek fel! Hozzatok fejszéket! — Hahó! — Hahó! Fentről csurog a víz és valami sivításszerű hang hallatszik; szélvihar — a kalodába fogott Meluzína. Csakugyan, vihar lehet odefenn és Meluzína a mize- rerét fújja nekünk. Az ifjú vájár próbálgatja feljebb a létrát. Én a verejtékemet törülgetem. Közben érzem a hideget. Fentről csak csöpög egyre a víz, itt-ott mintha hó is szemetelne és a vihar üvölt, akárcsak az ördög lakodalmán. Ki tudja, mi lehet fenn? Az ágyúk talán már eldalolták a maguk nótáját s az aknavetők nem szórnak többé acélesőt. Ki vonul vissza? Ki nyomul előre? — Hahó — hangzik az aknából. — Hahó! — Megyünk ...

Next

/
Thumbnails
Contents