Irodalmi Szemle, 1959
1959/2 - JOZEF HORÁK: Bánya (elbeszélés — fordította Czagány I.)
De Kinka gépész holnap éppúgy nem hallatott magáról, mint az előző napokon. Nem tudtuk még akkor, hogy már mülábastul a másvilágon van. Szegény. Rokkant létére sem kerülte el a német golyót. Meg akarta menteni azt, ami nem volt megmenthető. Akkor minderről nem tudtunk még. Vártuk, hogy világot gyújt és aztán majd üzen. Grnács végkép megszűnt beszélni, csak furcsán rángatózott a szája. A pályamunkás szintén hallgatott és a pislákoló világítás mellett is tisztán láttam, hogy vörös a szeme. Imádkozott, és ha eloltottuk a lámpát, sírt. Nem lehetett másképp, mert a szeme vörös volt, mint valami elkényeztetett kisgyereké. A kohós pedig el nem mozdult az aknától, legfeljebb vizet inni ugrott el és sebtében leküldött egykét falatot a száraz nyeldeklőjén. Nekem se volt sehogy sem ülhetnékem. Viszketett az egész testem és harapós kedvemben voltam, mint a láncos kutya. Az ifjú bányászok nem győztek kitérni az utamból, mert azt hitték, hogy ők az okai a rosszkedvemnek. És jó volt ez így, legalább nem eszméltek rá á helyzetükre. Most estefelé történt. Itt a föld alatt ugyan csak az ördög tudja, nappal van-e vagy éjszaka, este-e vagy reggel. Ha tíz lépést teszel a tárnában, sötétség vesz körül, mint a zsákban. A tárna ide-oda kanyarog, a fény elvész, elporlódik a sziklákon. Napot nem látsz, nincs miről tájékozódnod. Marad csak az óra, az meg este felé mutatott. Különös egy dolog volt. Felülről jött. Világosan éreztem, hogy felülről jött. Mint amikor valami nagy teher lezuhan és egy pillanat alatt szerteoszlik. Mint amikor papírzsacskóba fúj valaki és a falhoz veri. A lámpánk kialudt. A légnyomás valamennyiünket a sziklához kent. Kődarabok váltak le a falról és szóródtak alá. Azután csend lett, halotti csend. Senki nem szólt, a lélegzetünket is visszatartottuk. Először azt hittük, be vagyunk temetve. De rögtön rájöttem, hogy nem úgy van, mert érzem a sziklának, a lehullott meddő- közetnek azt a sajátságos, dohos bűzét. Csak a némaság vált egyre nyomasztóbbá, álltunk mozdulatlanul és vártuk, hogy mi következik még. Ezt az ütést bizonyosan követi egy másik. De semmi sem lett. Nem jött semmi, csak végnélküli csend, ülte meg ezt az elátkozott földalatti világot. Elsőnek én tértem magamhoz. Nem, nem ordítottam, mindössze ennyit mondtam fojtott hangon: — Világot! Nem tudom, azt hiszem Grnács csiholt tüzet. Egy öngyújtóból néhány szikra pattant ki. Egyszer, még egyszer. A gazdája sötéten dörmögött valamit és csak aztán kapott erőre az apró, vörösfényű, füstölgő lángocska. Utána sziszszent a lámpás s megvilágította a szintet és bennünket. — Várjatok! — morogtam és fogtam a lámpást. Átmásztam a lyukon a tárnába. Jól éreztem. A tárna nem volt betemetve, mindamellett óvatosan lépkedtem. Köveken, korhadt tölgytuskókon hágtam keresztül, félrehajtva a fejem, mert az ácsolat helyenként már megrongálódott és a korhadt süvegfák részegen csüngtek alá a táróba. A falakat meg sem néztem, csak siettem az 4.
