Irodalmi Szemle, 1959

1959/2 - JOZEF HORÁK: Bánya (elbeszélés — fordította Czagány I.)

akna irányában. Ott gubbasztott a kohós, az biztosan tudni fogja, hogy mi történt. Csak uramisten, életben találjam!

A szememet csípni kezdte valami. Könnyezett, a kabátom piszkos ujjával voltam kénytelen megtörülni. Csak azután éreztem meg a füst jól ismert szagát. Itt valami robbant. Ezt egy vén vájár kilométerekre megérzi. Robbanás szaga. És minél biztosabb lettem a dolgomban, annál több csepp gyöngyözött a homlokomon. Végül az egész testemet elöntötte a hőség, mert amikor a főtárnába értem, csuromvíz voltam, akár a szivacs. Pedig minden bányász tudja, hogy ezek a tárnák szárazak. Csupa kovakő, amely úgy porzik, hogy az ember a szomszédját sem látja tőle fúrás közben. Becsületesen próbára teszi a vájár tüdejét.

Egyszóval csuromvíz voltam. A fejem meg zúgott, mint a méhkas, mert bizony, ha úgy van, ahogy gondolom...

Cudar egy helyzet! A gondolatok boszorkánytáncot jártak az agyamban. Kétrét görnyedtem és szökellve futottam az akna felé. A kohóst biztosan eszméletlenül találom vagy a falakról vakargatom majd le. Ha nem találom, benn lesz az aknában és onnan csak darabokban szedjük össze.

— Itt van! — mondtam hangosan.

Hanyadt feküdt, mintha valaki szándékosan fektette volna le. Csak a kalapja szökött meg tőle két-három ugrásnyira. A két karját kinyújtotta. Az egyik elnyúlt a törzs mellett a földön, a másikkal a falat támogatta. Először azt hittem, vége van. De nem volt. Mikor megráztam, magához tért. Me- resztgette a szemét, mint az eszelős. Aztán a fejéhez kapott és felült.

— Mi van? — ordítom a fülébe. — Az akna?

De a kohós nem felel, csak ül és néz rám. Szegény feje elvesztette a beszélőképességét. Mai napig sem nyerte vissza. De beszéd közben gondosan megnéztem a testét. Nem látszott rajta semmi, a tagjai épek voltak. És mind világosabban derengett az agyamban, hogy minden úgy lesz, ahogy elképzeltem.

Visszamentem a táróba és elordítottam magam a folyosónk felé.

— Ide, emberek, nem kell már bujkálnunk!

Még el is röhögtem magam a tulajdon szavaimon.

Kisvártatva mind együtt voltunk Csak a kohós nem mozdult. Ült és egykedvűen bámulta a lámpát, amelyet a feje fölött himbáltam. Grnács és azok az alvégről megértették, hogy mi történt. Csak Hromada, a vasutas nem jött még rá. Hiába, nem töltött el évtizedeket a bányában, mint mi, nem ismerte a dörgést. Fogalma sem volt, hogy mi történt, hát megmagyaráztam neki.

— A németek felettünk levegőbe röpítették az aknát.

A vasutasnak amúgy sem kellett sok, de most a kis maradék bátorsága is inába szállhatott, mert az ajka remegni kezdett, mint akinek sírhatnékja meg nevethetnékje van egyszerre.

— Menjünk ki lent — hebegte könyörgő, sírós hangon.

Legszívesebben képen vágtam volna, mert amit mondott, képtelen marhaság volt. De uralkodtam magamon. Egy pályamunkás nem ismeri a bányát. Csak ráförmedtem:

— Alul víz van, mert a szivattyúkat elvitte az ördög, amióta a villanyunk kialudt.

Ezt mondtam neki és ügyet sem vetettem rá, csak bevilágítottam a lámpával az aknába.