Irodalmi Szemle, 1959

1959/2 - EGRI VIKTOR: Anna (Egy regény vázlata)

Megtudtam az öregasszonytól azt is, hogy Annán semmiféle sebet nem találtak. Csodálkoztak is, de egy háborús rokkant megmagyarázta, hogy a roppant légnyomás is megölheti az embert. Megreped a tüdeje, a szíve és egy jaj nélkül hal meg.

— Ott van a temetőnkben ő is... Külön temettük, mert hát nem tudta senki, miféle a vallása.

Hajnalban megleltem a sírját a temető falánál. Ott álltam soká, talán órákig és a szemem száraz maradt, csak vörösen égett és fájt, mintha izzó vassal szur- kálták volna. Van az úgy, a fájdalom néha oly mérhetetlenül nagy, hogy könny nem enyhítheti, csak befelé hull, a szívre, a lélekbe ássa gödrét mélyre, s azt hiszed, a seb nem tud behegedni soha többé.

Ásót hoztam, mezei virágot kerestem és teleültettem a hantokat százszorszéppel, kankalinnal, nefelejccsel és margarétával. A sír alját pázsitos kockákkal raktam körül és megöntöztem bőven. Fejfát is faragtam és a kórházban kapott késemmel egyetlen szót véstem rá: Anna.

Tudom, azóta emberkéz nem gondozza, régen besüppedt a sír, elmállott a fája is, de a virágjaim ott lesznek a hantokon, a felhő, az ég és a nap gondoskodik róluk.

Dél is elmúlt, amikor búcsút vettem Annától.

Az utolsó pillanatban talán rám gondolt és mosolygott Mert én ezentúl csak így akarom látni magam előtt, ilyen elevenen, ahogy a szeme felparázslik a sötétben és pillantása életadón, melegen körülölel.

7.

A többit néhány szóval elmondhatom.

Dzsipen, teherkocsikon vittek Münchenbe és onnan tovább át a határon. Budéjovicétől már szovjet kocsin utaztam.

Ének és vidám nótaszó kavargóit körülöttem, a nap minden perce tele volt lázas sürgéssel és azzal az örömmel, amit csak az érezhet, aki halálos dermedésből éled és újra tudja, hogy a fény, a föld, a haza ismét az övé.

Ha ez akkor nincs így, ha nem fog körül ez a mindenen túlcsapó életöröm, talán belehalok.

De semmiféle fájdalom nem lehet oly mély, hogy egyszer ne enyhüljön és az ember fel ne ismerje: túl kell jutnunk rajta, tovább kell mennünk!

Amikor átjöttünk a Morva hídján, megkértem a teherkocsi sofőrjét, hogy állítsa meg a gépet, engedjen leszállni.

A tatáros szemű, barna fiú füttyentett és vidáman intett:

— Eredj és siess!

De ő nem tudta, hogy mit akarok. Nem tudja, hogy nekem ott térdre kell buknom, hogy megcsókoljam a földet, otthonom édes, áldott anyaföldjét.

A kocsi még vesztegelt az út szélén, várt rám. A fiú most nem mosolygott, amikor fellszálltam, csak nézett rám melegen csillanó tatárszemével. Mikor elindította a gépet, fél karjával közelebb húzott magához.

— Csak sírj, ne szégyelld!... Ilyenkor jól esik.