Irodalmi Szemle, 1959
1959/2 - EGRI VIKTOR: Anna (Egy regény vázlata)
Éjszaka egy szétbombázott ház éppen maradt kuckójába húzódtam. A sötét megint szemem elé hozta Anna alakját. Nyakában korállfűzér csillogott tompa fénnyel és hajában a szalag most égővörös volt. Bizonyára nekem csinosította ki magát és én bolond fejjel nem láttam meg. Oh, milyen ujjongó, viharos boldogsággal venném most karjaimba és ölelném magamhoz, s micsoda drága vallomást suttognék fülébe! Milyen viharosan és fülledten ég és lobog most bennem, egész testemet égeti, a számat cserepessé teszi. Ha ez az igazi szerelem, köszönöm neked élet, százszor köszönöm, hogy ajkamon érzem ízét. Érzem, ez a szerelem minden darabosságot és salakot kiéget bennem és tiszta leszek, férfiasan kemény és tiszta, hogy életet adhassak. Ezen az éjszakán fordult meg bennem először a gondolat, hogy az élet értelme a gyerek, a folytatás, aki az én húsomból, az én véremből fakad és Anna mása lesz. 6. így köszöntött rám a felszabadulás — túl a bajor határon, valahol Biberach mellett. Francia csapat szabadított fel. Sebhelyes testem, dagadt Iában és morzsányi spanyol tudásom segítségemre volt, hogy ne kerüljek a foglyok és a munkára alkalmas német férfiak összeterelt csoportja közé. Egy nagy iskolaépületben aludtam francia katonák közt és másnap reggel teherautón vittek hátra valami barakkórházba. Ott a kórházban ért a hír, hogy a front mindenütt összeomlott, a szovjet csapatok bevették Berlint, a Führer öngyilkos lett és a háborúnak vége! Ünnep volt az, milliók mérhetetlenül boldog örömnapja és én is ujjongtam, együtt énekeltem az ápolókkal, a betegekkel és a katonákkal, akik virágokkal jöttek és ajándékokat osztogattak. Nagy örömömben ott feszengett, parancsoló sürgetéssel égett a vágy: el kell jutnom Annához! Minden ízem, minden idegem reszketett, csak minél előbb el innen, rohanni most vissza keletre, a szélnél is sebesebben rohanni, pihenés nélkül, akár étien szomjan, hogy karjaimba kaphassam szédült boldogságomban es ujjongva kiálthassam: — Haza, Anna... haza! De tudtam, engedély nélkül nem távozhatom és most irat is kell az úthoz. Jelentkeztem a parancsnokságon: engedjenek el! Az orvos figyelmesen nézett: — Maga még beteg! Egy hétig erősödnie kell, aztán elengedjük... Visszük autón a határig. Egy hétig nem várhatok. Egy hétig a leggyötrelmesebb pokol volna ez az áldott hely, ahol fürdetnek, etetnek és ápolnak, mintha paradicsomban lennék. — Engedjenek el holnap... Nekem haza kell mennem! Talán sírástól remegő hangon, a kétségbeesésem, a tüzelő könyörgő szemem hatott rá, hogy lehajtotta fejét és némán beleegyezően bólintott. Aztán diktálni kezdte az Írnoknak az elbocsátó írást és beküldte a parancsnokhoz, hogy az is aláírja és pecséttel ellássa.
