Irodalmi Szemle, 1959

1959/2 - EGRI VIKTOR: Anna (Egy regény vázlata)

Tehetetlen fájdalmamban csak sírtam és átkoztam magamat, hogy nem maradtam mellette.

Aznap éjszaka nem mertem felkeresni rejtekemet. Bizonyságot akartam, hogy nem fedezték fel és nem kutatnak utánam.

4.

Éjszaka ismét belopództam a major istállójába.

Koromfekete, áthatolhatatlan éj volt, lépésenkint, tapogatódzva mertem csak megtenni az utat. A sár sűrű volt és ragadós, — ez is a tavasz jöttét hirdette.

Amióta bögrém volt, abba fejtem a tejet. A melegben erőt vett rajtam a gyöngeség, s mellemből fel-feltört a sírás, hogy a tejet nem oszthatom meg Pavellal.

Egész nap és még este is, míg ki nem húnytak a lámpák, éberen figyeltem mindenfelé. Talán ez a megfeszített kémlelés okozta, hogy a párás melegben elernyedt minden tagom és elnyomott az álom. Testemnek kellett az istálló melege, nem bírtám volna nélküle az első napokban az erdő magányát, a csontig hasító hideget és most, hogy elvesztettem Pavelt, az állati kigőzölgés megnyugtatott és álomba zsongított.

De bármily mély volt az álom, idegeimben ott lappangott az űzött vad ösztönös félelme és az első idegen neszre, ahogy hajnalban megcsikordult az istálló ajtaja, talpra ugrottam.

Késő!

Égő viharlámpával belépett egy fiatal nő. Amint meglátott visszahőkölt és halkan felsikoltott. Valamit kiáltott is nyomban németül, de nem értettem. Kendőbe burkolt arcából rémülten tapadt rám a szeme.

— Ne kiáltson... ne áruljon el! — szóltam zsibbadt nyelvvel, nem gyanítva, hogy a védekező szó anyanyelvemen tódul ajkamra.

— Mit keres itt? Hogy jutott be? — nézett rám és a viharlámpát magasra emelte, hogy jobban lásson.

Ijedt kérdése lágyan csengett a fülemben: oroszul vagy ukránul beszélt, Valahonnan Ukrajnából vagy a végtelen orosz föld más sarkából idehurcolt teremtés áll velem szemben és már nem fürkész oly rettegve.

Csak szívszorongva tudok vallani róla. Ha megpróbálom arcát és alakját leírni, megfesteni, elerőtlenedik a szavam, nem találom a jelzőt, a színt, amely úgy hozná elém, ahogy szeretném, azzal a végtelen gyengédséggel és anyás jósággal, amellyel magához emelt és erőssé tett.

Anna pillanatok alatt megértette, ki vagyok és az erdőbe küldött, hogy a major gazdája itt ne leljen. Azzal búcsúzott, hogy éjfélkor újra itt találom.

Már nem kellett az ablakon becsúsznom, nyitva volt az istálló ajtaja és ő ott állt mögötte remegve és mégis bátran, minden bajra elszántan. Egy vödör meleg vízzel és szappannal várt rám; lemosta és puha gyolccsal bekötötte sebes lábamat. Fagyott ujjaimra, sebes arcomra, mindenre volt írja, orvossága. Mint nyöszörgő beteg kisgyereket úgy vett a gondjaiba és én nem szégyelltem előtte meztelenségemet, mintha az anyám ápolt volna.

Talán hajnalig gondozott így, vad bozontos szakállamat is lenyeste, s gubancos, kócos hajam rendbe hozta. Közben alig volt szava, csak hagyta, hogy elfúlva, buggyanó hálával eldadogjam bánatomat.