Irodalmi Szemle, 1959
1959/2 - EGRI VIKTOR: Anna (Egy regény vázlata)
Oh, milyen önző voltam akkor, hogy csak magamra volt gondom, a magam bajáról keseregtem és nem láttam meg, hogy az én pár hónapos szenvedésem eltörpül az ő négy esztendei hazátlansága és gyötrődése mellett. Másnap éjszaka meleg levessel és hússal fogadott. Amikor jóllaktam, megragadtam a kezét és hálásan simogattam. Oly félszeg és zavart voltam, hogy szó nem jött az ajkamra, de a szemem mohón könyörögte: ki vagy, merre a hazád, honnan jössz, mondj el te is mindent magadról, panaszold el a bánatodat, beszélj, beszélj... Anna története megrendítő volt. Még negyvenegy őszén hurcolták el és csak a véletlennek köszönhette, hogy nem került örömházba, katonák prédájának, mint sok más jótestű, egészséges fiatal nő. Az volt a szerencséje, hogy egy orvos a vonat indulása előtt leparancsolta a vagonról és hazavitte magával Augsburgba cselédnek. Augsburgban tűrhető volt az élete az orvos családjánál. Azzal hamar megbékélt, hogy baromként hajtják, éjfélig súrolni, mosnia kell az ajtókat, a padlókat, kilincseket, az ablakokat, a sok szennyest. Az asszony mániákusan gyűlölte a port és piszkot, kesztyűs kézzel járt és pattogó, katonás hangon osztogatta a parancsokat. Nem volt hozzá egy emberi, meleg szava, átnézett rajta, mint az üvegen, nem vette emberszámba. A végtelen gőg, hogy még a kutyájuknál is kevesebbnek tartják, nem egyszer arcába kergette a vért, de lázadni, ellentmondani nem mert. Mit is tehet egy elhurcolt, védtelen lány, aki nem érti parancsolója nyelvét, és attól retteg, hogy ha egy törékeny csecsebecsét elejt vagy egy porcelánt összetör, büntetésből az utcára, a bordélyház fertelmébe hajtják. Negyvenkettő nyarán megjött a híre, hogy a professzor úr a Don-kanyarban hősi halált halt.- A Frau Doktorin gyászruhát öltött és ugyancsak elözvegyült húgához költözött Münchenbe, de őt nem vitte magával, hanem idehozta a fivéréhez ebbe a majorba. — Itt jobb dolgod lett? — faggattam a lányt. Elködösödött szemén láttam, hogy helytelen a kérdésem. — Jobb, amíg élt az asszony. Itt még több volt a munka, eleinte két lovat is gondoztunk, a gazda fuvarozó munkát vállalt, de mikor a legfiatalabb gyereke is bevonult, eladta a lovakat, mert engem kocsisnak mégsem alkalmazhatott. Bírtam a munkát, ennivaló több akadt, nem adagolták olyan szűkösen, mint Augsburgban. Aztán egy nap kórházba vitték az asszonyt és nem került többé haza. Valami rákos daganata volt, s abba belehalt. Akkor kezdődött a pokol. Anna erről a pokolról is beszélt. Száraz szemmel mondta el, hogy az életerős, ötvenesztendős gazda, ahogy egyedül maradtak a házban, megkívánta, egy éjszaka álmában meglepte és erőszakkal magáévá tette. — El akartam vágni a torkát — mondta maga elé meredve — de nem tettem meg, mert nem akartam, hogy elfogjanak és felakasszanak. Nekem haza kell jutnom, ha egyszer vége lesz... Milyen erős volt Anna, esettségében is erős! Akkor még nem tudtam, hogy szeretem, inkább úgy éreztem, mintha a nővérem vagy az anyám volna, ahogy ápolt, gondjaiba vett, sebeim sajgását enyhítette, fehérneművel ellátott.
