Irodalmi Szemle, 1959

1959/2 - EGRI VIKTOR: Anna (Egy regény vázlata)

— Ostoba vagyok! — leckéztetem magam, mihelyt zsákmányommal mész- szebbre kerülök. A polc és a láda teteje olyan poros volt, hogy régóta járhattak a házikóban. Bizonyára városi ember a gazdája és csak ünnepnap nézhet a kertje és méhei után.

Birtokos vagyok, rengeteg holmi boldog gazdája, tüzet gyújthatok, hogy bögrémben vizet forraljak, s kiolvasszam a kaptárból elorzott lépesméz egy darabját. Ügy iszom a forró édes vizet, mint valami mennyei italt. A csontomig fut az édes meleg, s erőm egy pillanat alatt mintha megtízszereződne.

Nevetnem kell, ha arra gondolok, hogy tolvaj lettem. Amióta az erdőben élek, először fordul meg ez a fejemben. Engem cudarabbul megloptak, az életemre törtek, a fiatalságom legszebb éveit rabolták el tőlem.

Nekem most mindenhez jogom van, ahhoz is, hogy megmarjam azt, aki az életemre tör ...

Már tudom, hogy a sváb-bajor fennsíkon, a Lech folyócska völgyében élek. Egy nap kolduló utamon újság is akad a kezembe, de nem merem megkérdezni, aznapi-e vagy régebbi keletű? Nem sokra megyek vele; ha egy-egy szó világos is, az egész mondat kuszán összezavarodik.

Kár, hogy most nincs mellettem Hübsch, a németül tudó aranyműves. Leforr dítaná, megmagyarázná, hol áll a front, milyen a hadihelyzet. Szegény Hübsch úr, vajon él-e még vagy ott fagyott meg a vagonban? Megmaradt-e Jarolim, a cseh kovács, akivel hónapokig együtt kínlódtam a lakatosműhelyben? És a többiek, a sánta és göthös Mészáros vagy a kis Tupík, akivel együtt estem fogságba és csodák csodájára a tábor kiürítéséig együtt maradtam.

Egyre égetőbben sanyargat a kívánság, hogy újra lássam őket mind, a sorstársaimat, akikkel ez a véres és értelmetlen háborús vihar összesodort.

Fiatal koromban — oh, milyen irgalmatlanul régen volt! — egyszer azt hallottam valahol, hogy a tűrés és szenvedés szüli a nemeset és szépet a világon. Nem papi ember mondta, de valahogy paposan hangzott. Hamis hit ez, olyasvalaki állíthatta csak, aki nem szenvedett és tűrt annyit, mint mi.

Ugyan mi jó fakadhat fájdalomból és tűrésből? Egyetlen láncot nem old le, egyetlen bilincset nem tör ketté és egyetlen sebet nem gyógyít be.

*

Riadót vertek a faluban, ahol kenyérért jártam aznap.

Milyen nevetséges az emberek félelme a repülőktől és bombáktól! Pincékbe, a dombok oldalába vájt gödrökbe, fedezékekbe bújnak és rám kiáltanak, hogy fussak velük. Én meg bandukolok tovább a széles országúton, amely most csupán az enyém és kinevetem a rettegőket.

Ők nem tudják, mit takargat ez a nevetés... Hogy én csak akkor rettegtem, amikor tucatjával hurcolták el mellőlem bajtársaimat és percek múlva sor- tüzek ropogtak a közelemben... hogy akkor öntött el a halálos verejték, amikor századmagammal egy rozzant pajtába préseitek és azt hittük, éjszaka felgyújtják mind a négy sarkán és mi benn rekedünk, megfúlunk a füstben, megégünk a lángokban.

Ez a halál és nem a bomba!

Ahogy átvágtam a réten és mentem az erdő felé, eszembe villant az emlék: Kovarik halála.

Jarolimmal jöttem este hat után az üzemből. Mi ketten már átléptük a tábor kapuját, köszöntöttük az őrséget, amikor hallom, hogy az egyik őr