Irodalmi Szemle, 1959

1959/2 - EGRI VIKTOR: Anna (Egy regény vázlata)

megállítja mögöttünk Kovarikot. Kovarik mindig egyedül járt, sohasem akarta, hogy közülünk valaki kísérje, amikor elhaladtunk a kovácsolt vaskapu „Arbeit macht frei“ felirata alatt.

Már egy hónap óta tudtam, miért jár külön sorban, egyedül.

Az őr fegyvere szándékosan vagy akaratlanul a kabátjához ért és valami keményen koppant a csöve.

— Megállni! — harsant a parancs.

Láttam még, hogy Kovarik hátralép, egy pillanat múlva nekiront az őrnek és hasbarúgja.

Három lövés dördült el hirtelen. Kovarik jajszó nélkül összeesett.

Minket és a többieket, akik mögöttünk jöttek, gyorsan betereltek az első barakba és- lelakatoltak. Sejtettem a halál okát. Kovarik egy puska szétszedett darabjait rejtegette kabátja alatt. Nem az első fegyver volt, amelyet így becsempészett a táborba. Ha nekiugrik az őrnek, nem várhat kegyelmet, azonnal fegyverhez nyúlnak és lelövik. Halálával így mentette meg a barakk kommunistáit, talán valamennyiünket. Nem akarta, hogy vallatóra fogják és kínzással kicsikarják a titkait.

Hiába próbáltak nyomozni, a verés nem használt, Kovarik a halálával minden titkot magával vitt.

Azt mondják, hogy hősi az ilyen halál, amilyen Kovariké volt. Én úgy érzem, hogy több a hősinél, több a példaadásnál is.

Másnap éjszaka elföldeltük a temető sarkában. Magányos sírba tettük, mert aznap nem volt más halottunk. Teste szétomlik az anyaföldben, porló csontjaiból és nedveiből tavasszal fű sarjad, virágok fakadnak, de bennem is él, a szívem, az agyam egy darabja lett és nem enyészik el nyomtalanul.

Késő alkonyatkor értem a rejtekemhez. A rémülettől gyökeret vert a lábam, -- a rejtek előtt valaki ólálkodott.

Felfedeztek!

Már-már fejveszetten futásnak eredtem, amikor a lebukó nap utolsó fényében észrevettem, hogy orosz egyenruha van az emberen. Ekkor már ő is megpillantott és talán hasonló félelemmel gondolt futásra.

Felemeltem karomat és intettem. Sietve törtettünk egymás felé és szótlanul összeborultunk mint két barát, akit a háborús vihar hosszú évekre elszakított egymástól és a véletlen újra összehoz.

Kimondhatatlan boldogságban éltünk együtt három napig. Nem enegedtem, hogy egyenruhájában emberlakta helyek közelében kószáljon. Tábori szökevény volt, mint én.

Aztán olyan váratlanul elvesztettem, amilyen váratlanul sodorta a közelembe a sors. Bármennyire intettem Pavel Pavelicsot, hogy egyenruhája veszélybe sodorhatja, bujdosnia kell mindaddig, míg megfelelő ruhát nem szerzek neki, szabad természete nem tűrte, hogy órákig rejtőzzék a cserjésben.

Azon a baljós reggelen megfogadta ugyan, hogy kitart alkonyaiig rejtekün• kön, de alig értem a mező szélére, lövés dördült el mögöttem az erdőben. Az első percben azt hittem, hogy az erdész lőtt valami vadra, de reményem hamar szétfoszlott. Az erdő szélén megjelent egy puskás ember. A sebesült Pavelt kergette maga előtt.

Ha nem jönnek futva emberek a falu, a völgy felől, talán megmenthetem, így minden hiábavalónak látszott. Később, dél felé lövéseket hallottam a falu felől.