Irodalmi Szemle, 1959

1959/2 - EGRI VIKTOR: Anna (Egy regény vázlata)

Be kell mennem más házba is, tovább kóregetek:

— Ich krank, bitté bischen Brot!

Mindenütt csak nőket találok, megvénhedt, barázdált arcú, morcos parasztasszonyokat vagy egészen fiatal, éretlen testű lányokat, akik riadt pillantással, idegenkedve fogadnak. A többiek bizonyára a közeli város gyáraiban dolgoznak; a férfinép gyilkol és pusztul a távoli frontokon, a tizenhat évnél fiatalabb suhancok sáncokat hánynak valahol.

Majdnem minden házban mogorván megkérdik:

— Hol dolgozik?

Rossz németséggel eldadogom, hogy keletről hoztak ide. Az egészségem nagyon leromlott, az orvos néhány napi szabadságot adott. Ez elég hihetően hangzik. Aligha gyanítanak bennem politikai menekültet vagy táborból szökött foglyot, annyi Ostarbeiter dolgozik mindenfelé. Az asszonyok törődött arcáról különben leolvashatom, hogy ők is tele vannak gondokkal és valahogy emberebbé teszi őket a mindennapi félelem, hogy a közelgő front hamarosan eléri ezt a csöndes völgyet is. Más az, ha a háború valahol messze a Volgánál, a Donnál, a Tátra lábainál vagy Tobruk körül dühöng. De ha a közeli Augs- burgra, Münchenre vagy Ulmra hullanak a bombák, az már félelmes görcsbe rándítja a közönnyel kérgezett szíveket.

Karjuk mozdulatában, ahogy felém nyújtják a kenyeret, a csupor levest, már benne van az elfojtott, eltitkolt sóhaj:

— Bár vége szakadna!

Jóllakottan térek vissza a hallgató erdőbe. Már nem vagyok olyan, mint az űzött erdei vad, már nem bujkálok oly ösztönös félelemmel a cserjésben, nem lapulok a sűrűben lélegzetemet visszafojtva és szívem nem rándul meg oly ijedten a külvilág legapróbb neszére. Tegnap még a barlanglakó ősember ösztönös félelmével kerültem az embereket és ma újra és újra látni akarom őket, a hangjukat hallani és nem rettegek többé!

3.

Reggel, amint a nap betör a fák közé, csergésre ébredek. Apró erekben fut lefelé a hóié, az avar nedves fénnyel csillog és minden párázik, finom ködöt lehel körülöttem. A levegő érdes még, de már nem vágja a tüdőt, mélyen magamba szívhatom. Az ázott föld mindenütt szikkad, kellemesen ruganyos a járás rajta.

Kolduló körutamon most nyugat felé fordulok. Alkonyaikor, ahogy sűrűbbé válik a homály, a kertek elvesztik színüket és távlatukat, cserkészni kezdek, így bukkanok egy méhesre és áldom fiatalságom rég elfelejtett kedvtelését, hogy apám kis kertjében éveken" át méhészkedtem.

Micsoda öröm, hogy az elhagyott kert házikójának ajtaja egy rántással enged és bent mindent megtalálok, ami kell, hogy egy kis mézhez 4ussak Álarc, füstölő és gyufa ott hever a polcon. Egy ládában fazekat, füstölt húst és szárított körtét találok.

Könnyelmű ember, aki ennyi értéket itt tart!... Talán a közelben van és minden pillanatban tetten érhet. Egy zsákba hányok mindent és futva menekülök, mintha lángpallosú angyal volna a sarkamban és űzne ki a paradicsomból!