Irodalmi Szemle, 1959
1959/2 - EGRI VIKTOR: Anna (Egy regény vázlata)
Remegtető, szédült boldogságérzet fogott el. Ahogy felértem a boglyához, nem volt kedvem elrejtőzni. Furcsa meleg csapott meg. Déli szél hozta, mintha óriási nyitott kemencéből áradna. Éreztem is a sülő kenyér mondhatatlanul édes szagát, ahogy körülfolyt a meleg és megfürdetett. Keleten narancsvörös izzással fellángolt az ég alja. A súlyos varjűszárnyú felhők, mintha tüzes vulkán kráterébe buktak volna. Hónapokig nem néztem így a napot. Hónapok óta először érzem, ahogy szembe nézek a derengéssel, hogy nemsokára, talán már tavasszal otthon leszek. Fájdalmat feledtető gyönyörűséges perc ez ... Süt a nap és melegszem. Most már tudom: nem pusztulhatok el, nem rothadok el a piszokban, nem ájulok el többé az éhségtől, de élni fogok, hazakerülök! A tej jóllakatott, még kenyér kellene, de az is lesz, minden lesz, éled bennem hatalmas erővel a remény. A kabát úgy melegít, mint a tél fagyosságát elűző déli szél. Hosszabb a kelleténél, a bokám verdesi, az aljából csíkokat szakíthatok. Levetem a lábamról a gennytől bűzlő ázott rongyokat és újakba bugyo- lálom. Most, hogy a télikabát felismerhetetlenné tett, barangolni mertem az erdőben. A domb túlsó oldalán gyümölcsöskertek húzódtak a bükkösig. A legtöbbjükben az időtől szürkévé fakult, alacsony házikó, amilyen nálunk otthon a szénásréteken áll a hegyek oldalában. Az egyikhez, egy piros cseréppel fedett bódéhoz odalopództam. Valamennyi közt ez volt a legtakarosabb; ha szerencsém van, találok benne valamit. Az ajtó erős lakattal lezárva, nem törhetem le, nincs erőm hozzá, de nem is szabad feltűnést keltenem. Valahogy mégis be kell jutnom, látom az ablakon át, benn ruha lóg egy kampón, biztosan szerszám is akad a sarokban. Egy tuskót görgetek a hátsó falhoz és falkapaszkodom a tetőre. A többi már könnyen megy, csak néhány cserepet kell eltávolítanom és bent vagyok. Reszketek az örömtől, olyan nagy a zsákmány: elnyűtt, de még használható kezeslábas, öreg cipő, ásó, kerti olló és egy kis kosár. Most aztán gyorsan el innen, vissza a rejtekemhez. A kezeslábast mintha termetemre szabták volna, a cipő azonban kicsi. Szükség törvényt bont, mondom magamban és kezdem felvágni az orrát, hátsó részét pedig alul kibontom; sebaj, hogy meztelen sarkam kilátszik. Most úgy festek, mint egy elhanyagolt külsejű munkás. A csíkos ruhát elkaparom az erdőben, jó erre az ásó, rengeteg avarral eltakarom. Az ásót, a kosarat is elrejtem, hogy semmiféle áruló nyom vagy jel ne maradjon utánam. A kezeslábas felébreszti bennem a merészség ördögét. Kenyeret kell szereznem. Ebben a szedett-vedett öltözékben senki sem foghatja rám, hogy szökött fogoly vagyok. Ha nincs is igazolványom, könnyen elhihetik, hogy „Ostarbeiter“, keletről idehurcolt munkás vagyok és nem lőnek mindjárt agyon. Átvágok a réten, megkerülöm a tanyát és megyek a falu felé. Az első házban idős asszony fogad. — Ich krank, bitté bischen Brot — mondom tört németséggel. Az asszony bizalmatlanul végigmér, soká néz hallgatagon, de én állom a pillantását. A szemem könyörög tovább, elfutja a nedvesség a konyha melegében, akaratlanul is kibuggyan a könnyem, és erre megmozdul. Egy kis csupor tejet ad és kenyeret szel hozzá. A tej nem is kell, csak a kenyér. Tízannyi is kevés volna.
