Irodalmi Szemle, 1959
1959/2 - EGRI VIKTOR: Anna (Egy regény vázlata)
Nem tudom, merre járok — az állomás nevét nem betűzhettem ki a sötétben — bajor vagy sváb földön. Azt mondták, nem Dachauba, hanem északabbra visznek. Mindegy! Már nem kerülök táborba, drótsövények mögé, istenemre nem! A távolban komorló feketeség int menedékként felém. Erdőnek kell lennie; ha elérem, elmúlik a legnagyobb veszély, kifújhatom magam, rendbeszedhetem gondolataimat. Rebbenő halvány fény töri át a homályt. Csak olyan ez a derengés, mint egy gyönge sóhajtás; nem melegít, de az erdő öreg fái közt eligazít egy maradék boglya felé. Alighanem erdei vadak, fiatal szarvasok, őzikék etetésére hagyták itt és nekem most megmentőm, takaróm lesz. Bekaparom magam, széltől és fagytól is megóv. Vadul konduló szívem lassan csitul, pattanásig feszülő izmaim elernyed- nek és valami sírós puhaság ereszkedik rám a boglya védett, meleg ölében. Nyalogatni kezdem összetépett, sajgó kezemet, hogy a tüskék rozsdája ne hatolhasson mélyebbre, ne folytathassa halálos mérgező útját az ereimben. Ösztönszerűen teszem ezt is, mint egy sebesült állat. Itt most elnyomhat az álom, a boglya megvéd, nem kell attól tartanom, hogy álmomban vérem lassú lejtése megáll és jéggé dermed. * Nem tudom, meddig alhattam. Kínzó éhség ébresztett fel. Három napja, hogy egy csajka meleg levest ettem. Nem is volt leves, csak erősen sózott forró víz valami zavaros péppel és két szem burgonyával. Az útra kapott kenyeret rég elmorzsoltam. Hamarosan élelmet kell szereznem valahonnan, különben elemészt az éhség. A völgyben lent egy láthatatlan templom tornyában harang kondul. Csak halkan hallom, talán nincs is olyan messze, de a hallásom gyöngül, a szemem látása is homályosul. Körül kell néznem, amíg a világosság tart, hogy éjszaka tudjam, merre menjek. Lassan és vigyázva az erdő pereméig óvakodom. Egy csapat- varjú szállja meg vakogva, rezes károgással a havas rétet. Fekete, csúnya madarak, talán rám, az én húsomra lesnek ... Odalenn a mező szélén néhány épület. Alighanem major, a középső ház kéményéből füst bodorodik a magasba. A meleg kályha gondolatára elfog újra a reszketés; úgy érzem, le kell rohannom, hogy feltépjem az ajtót és lerogyjak a tűz mellé. Ott emberek laknak, talán egy falás ételt is adnak. Emberek! Nem, ott sem lesznek emberek! Amióta Trencsénnél elfogtak és a lelakatolt vagonba csuktak, nem láttam embert, hacsak nem a magamfajta elhurcolt partizánt vagy a tábor más foglyát. A többi csak ordító fenevad vagy durvatenyerű őr, akinek nincs emberi szava és szíve sincs. Be kell várnom a sötétet. 2. Leshelyemről csak akkor mozdultam, amikor a ház sárgán hunyorgó két ablakszeme már elfeketedett. Odalenn lepihentek, ha nincs kutya a ház körül, bátran körüljárhatom.
