Irodalmi Szemle, 1959

1959/2 - EGRI VIKTOR: Anna (Egy regény vázlata)

— Mi az? — horkan fel és megbántva mormolja, hogy a legédesebb álmából zavartam fel, otthon járt, a kisfiával játszott.

Álomittas agya csak nehezen fogja fel, mire akarom rávenni. Ketten könnyebben boldogulnánk a dróttal, könnyebben menekülhetnénk. Ez az utolsó alkalom, meg kell kísérelnünk a szökést, különben hajnalig kővé dermedünk. Ha sikerül és nem fognak el, hasznunkra lesz német tudása.

— Megőrült! — lihegi és visszaránt magához. — Ha megmozdul, az őr mindjárt felébred és lelövi.

Hiába suttogom, hogy mindent kockára kell tenni, választani élet és halál között. Reszket félelmében, szeretne velem tartani, de a gondolat, hogy az őr egy sorozat golyót ereszthet beléje, megbénítja akaratát.

— Hová, merre akar futni? ... Reggel megtalálják, viszik vissza ... Felakasztják vagy a kutyákat engedik magára — suttogja eszelősen és felparázsló, rémült tekintetében szinte látom a rárohanó vérebeket, ahogy marcangolni kezdik...

A távolból vonatfütty hallatszik. Személyvonat futhatott be az állomásra és most az is vesztegel, nem megy tovább.

Nem merek az alvók közül mást felébreszteni. Az idő is sürget. Egyedül megyek! A drótsövény alsó huzala szerencsére nem olyan feszes, hogy rá ne tudjam tolni a felsőre. Éppen a félelmetes tüskék segítenek, azok segítségével gabalyítom össze annyira a drótokat, hogy elég nagy rés támad. Kezem fejét csontig vérzik fel a tüskék, de ez nem számít. Kezdem átpréselni magam a nyíláson. Ha most felébred az őr és rám emeli fegyverét, odakiáltom:

— Nem akarok a kocsiba piszkítani.

A kivégzés perce nem lehet szívszorongatpbb, rettenetesebb. Aztán halálos nyugalom fog el, a rettegés, az örök félelem egy csapásra leszakad rólam. Ha most lelőnek, legalább embermódra halok meg, s nem olyan nyomorultan, mint egy tehetetlen féreg.

Lábam a sínpár meletti hóbuckát éri és összecsuklom. Jó ez így, ha a szomszéd vagon őre meglát, kuporgásomat arra magyarázhatja, hogy a dolgomat végzem.

Semmi nesz, semerre patrul, mert a végtelen csöndben hallanom kellene csizmájuk csikorgását. Tegnap még átkoztam sorsom, hogy jó bakancsomat át kellett adnom egy sebhelyes arcú idegennek, akit a gyalogszerrel induló foglyok közé löktek. Rongyokba bugyolált lábam nem csap zajt a havon, ahogy nekivágok az ismeretlennek. Egy perc múlva kőkerítés zárja el utamat. Nem kockáztathatom, hogy átvágjak a vágány túlsó felére vagy az állomás felé fussak. Surranok tovább a fal mentén, úgy érzem, hogy soha véget nem ér és innen többé nem szabadulhatok, itt rekedek, mint egy csapdába került patkány.

Egész testemet verejték lepi el, s emésztő, őrületbe ejtő harag ráz: ha eddig sikerült, miért kell ilyen szerencsétlenül itt rekednem? Tovább, tovább, minél messzebbre a szerelvénytől! Fullaszt a keserűség, könnyeket csal a szemembe, de ahogy zsibbadó aggyal tántorgok tovább, keskeny ajtót pillantok meg a falban. Fából van és nyitott, nyilván ezen át járnak a pályaudvari munkások és vasutasok.

Az állomás előtti tér teljesen kihalt, az utcán sem jár ember a fagyos éjszakán. Hamarosan a szabadba érek és most úttalan utakon török felfelé, minél messzebb az állomástól, beljebb a hegyekbe.