Irodalmi Szemle, 1959
1959/2 - EGRI VIKTOR: Anna (Egy regény vázlata)
CÁHILCL EGRI VIKTOR (Egy regény vázlata) Éjfélre járhat az idő. Nincs órám, hogy megállapíthassam, de tapasztalatból tudom, hogy ilyenkor a legkíméletlenebb fagy is enged valamelyest és csak hajnal felé, ahogy sápad a makacs, sűrű sötétség, kezd erőre kapni, harapni újra. Erdőnek kell lennie a közelben, alighanem tölgyesnek, mert néha ág reccsen: a fagy tördeli az elfeketedett, kopár gallyakat. Ilyenek vagyunk mi is a nyitott vasúti kocsi fenekén, sovány, kiszikkadt, csont és bőr embervázak; egy erősebb szélfúvás vagy durvább érintés összetörhet, lesöpör az élet fájáról. Már annyi erőm sincs, hogy számba vegyem, ki maradt meg közülünk, menynyien szorongunk a vagonban. Két nappal ezelőtt, amikor felraktak, csíkos rongyainkban is emberi formánk volt; mozogtunk, hang tört ki kékké fagyott ajkunk mögül, a szemekben még pislákolt valami gyér fény. Most inkább holtak vagyunk, mint elevenek, s nem tudom, kit talál még életben a hajnal. Alkonyat óta, hogy szerelvényünket kitolták ide a pályaudvar végére, nem mozdulunk. A mozdonyt lekapcsolták, reggel előtt aligha indulunk. így volt tegnap is. Talán azt akarják, hogy éjszaka az emberrakomány felét elpusztítsa a fagy? Sajnálják tőlünk a golyót? Bánom már, hogy nem hazudtam magam egészségesnek, amikor sebbel-lob- bal, fejetlenül kiüríteni kezdték a tábort. Megmaradt volna a bakancsom, az országúton talán jobban bírtam volna a menetelést, itt meg csak azt érzem, hogyan dermed meg apránként minden tagom. Néhány óra még, a jeges hideg a szívig ér és vége! Hajnalig még öt óránk lehet, öt óra, és minden percben valami történhet. Micsoda tébolyító gondolat! Az oroszok még irdatlan messze vannak, az angolok vagy amerikaiak is még száz és száz kilométerekre innen a bajor hegyektől. Hetekbe, hónapokba telhet, míg elérnek ide és addig az ember százszor is meghalhat. A nyitott kocsit fejünk felett szöges dróttal vonták körül. A széleken rudak tartják a furcsa dróthálót, de éppen felettem apró rés mutatkozik. Már nappal megfigyeltem, ha tágítani tudnám, kicsúszhatnék a háló alatt. Túlnan, a kocsi végében, a télikabátjába és vastag pokrócba burkolt őr elbóbiskolt. A lassan ránk telepedő ködben is látom, hogy feje oldalra billen, kesztyűs keze csak lazán markolja a fegyvert. Öreg, fáradt ember, törődött az ő teste is... Hübsch úr, a pesti aranyműves melegíti ösztövér testével az oldalamat. Talán az ő melege tartotta bennem eddig a lelket, az enyém meg az övét. — Hübsch úr — ébresztem. — Nem látja, alszik az őr.
