Irodalmi Szemle, 1959

1959/1 - LÁTÓHATÁR - A. T. TVARDOVSZKIJ: Az írói felelősségről

tölteni és nyomban áttérnek hibáinak, fogyatékosáéinak, hiányosságainak, valamint annak bírálatára és felsorolására, ami nem áll összhangban a szovjet emberek, az új élet építői életének gyors fejlődésével és szellemi gyarapodásával. Időnként úgy fest, hogy a szerep ugyan nagy és gyönyörű, de a kivitel — ahogy mondani szokták — sok kívánnivalót hagy maga után. így van-e ez, így áll-e a helyzet valóban irodalmunkkal? Távolról sincs így Nem akarok az irodalom kortársi értékelésének olyan végleges jelenségeire utalni, amelyek megengedték a társadalomnak, hogy kimondja a rettentő szavakat: „nekünk nincs irodalmunk:“ — még Puskin korában is. Én nem szeretném ha szavaimat úgy értelmeznék, hogy közöttünk, írószövetségünk tagjai sorában is vannak Puskinok, Tolsztojok, Csehovok és Gorkijok, akiket az olvasók nem vesznek észre.

Az a hatalmas kulturális forradalom, amely hazánkban végbement, nem csupán ezt a sok millió olvasót szülte meg, de annak egy különösen értékes változatát is, mondhatjuk nyugodtan, hogy magasabb típusát — a gyűjtő-olvasót, azaz az olyan olvasót, aki megveszi, megőrzi a kedves könyvet és, megosztja vele minden szabad percét. Itt most nem tudósaink, szakembereink, magas állami és társadalmi funkcionáriusaink, irodalmáraink magánkönyvtáraira gondolok, hanem azokra a magánkönyvtárakra, amelyeket apránként gyűjtenek össze kisfizetésű emberek s egyszobás lakásban, kis polcokon őriznek. Itt jegyzem meg, hogy ma, amikor benépesülnek a tömbökként épülő új lakások, bútorüzleteinkben éppoly körülményesen szerezhető be a kis könyvespolc is, mint a többi, legszükségesebb bútordarab. Jó, ha a közszükségleti cikkeket termelő ipar megfelelő ágában figyelembe veszik ezt a kis körülményt.

A könyvolvasás — az ember szellemi fejlődésének legfelsőbb és nélkülözhetetlen formája. Nagyon jó, hogy van már nálunk körülbelül hárommillió televíziós készülék és a hétéves terv végére több mint tizenötmillió lesz, nagyon jó, hogy olyan széles mozihálózatunk van és még szélesebb lesz De örülünk és jogosan vagyunk büszkék arra, hogy a mi átlag szovjet értelmiségünk a Háború és békét vagy az Anna Kareninát nem comicsokból ismeri, mint az amerikai tömegintelligencia, nem torzszülött filmekből ismeri — és még inkább arra, hogy nemcsak azt a Jevgenyij Anyegint ismeri, amelyet Csajkovszkij szerzett, hanem azt is, amelyet valamivel korábban Puskin megírt

A könyvolvasást nem teszi feleslegessé semmiféle más eszköz, hogy úgy mondjuk, a művészetek befogadásának semmiféle megkönnyítése, hasonlóan ahhoz, hogy a fényképezés, a mozi, a rádió és a televízió nem teszik feleslegessé a festészetet, a színház, a koncertek iránti érdeklődést.

Lehetséges, hogy Szemicsasztnij elvtárs, aki itt az imént igen jó beszédet mondott, meghallva, hogy milyen szenvedélyesen beszélek a magánkönyvtárakról, mellemnek szegezi a magántulajdon védelmének vádját és az „én könyvtáram“ az „én könyvem“ szavakat egy sorba helyezi az „én autóm“, az „én villám“ szavakkal. De kész vagyok annak hangoztatására, hogy a tulajdon e „túlhaladott“ formájával büszkén és bátran léphetünk a kommunizmusba, (Nevetés, taps.)

Természetesen, minden embernek megvan a maga gyenge pontja, beleértve minket, írókat is, akik nagyon szeretjük, ha egy olvasó az üzletekben valamelyik kötetünket keresi, amely hiányzik magángyűjteményéből, ha általában megvásárolja könyveinket, levelet ír a folyóiratoknak, ahol műveink megjelennek. De meggyőződéssel mondhatom, hogy a könyvtárak állandó látogatói leggyakrabban olyan emberek, akiknek van magánkönyvtáruk is.