Irodalmi Szemle, 1959

1959/1 - LÁTÓHATÁR - A. T. TVARDOVSZKIJ: Az írói felelősségről

Egy amerikai író, aki könyveink megjelenési példányszáma után érdeklődött, azt mondta: „Az ördög vigye el, nálunk kitűnő irodalom van, de rossz az olvasó; önöknek viszont oly kitűnő olvasójuk van, pedig az irodalmuk jóval gyengébb.“ (Nevetés ) Mi szerényen kitártuk a karunkat — mit csináljunk? Nos, mi a legrosszabb esetben, készek vagyunk a gyenge írók közé sorolni magunkat, akik ilyen irigylésre méltó olvasótáborral rendelkeznek, mert író olvasó nélkül, ez olyan — ahogy a gyermekek mondják — mint a nulla egyes nélkül (Taps ) De tényként lehet megállapítani, hogy a világ egyetlen modern irodalma sem rendelkezik olyan olvasótáborral — sem számban, sem minőségben — mint a szovjet irodalom. (Taps.)

Éppen a könyveink eszmei-művészi minőségével szembeni követelmény határozott és lényeges emeléséről, a szó művészeinek nagyszerű olvasóik — a kommunizmus építői előtti hasonlíthatatlanul nagy felelősségéről — mindenekelőtt épperf erről szerettem volna beszélni kongresszusunk emelvényéről

Sokat, túlságosan sokat beszélünk a mai téma fontosságáról és elsőrendű jelentőségéről a szovjet irodalomban, de vajon nem keli-e itt is a legszigorúbb és legengesztelhetetlenebb követelményt támasztani minőségi tekintetben mindannak ábrázolásával szemben, ami a kor magasztos szellemét és nagyszerű tetteit jellemzi?!

Sőt azt mondanám, kisebb követelményekkel, kisebb igénnyel közeledhetünk egy olyan regényhez, vagy novellához, amely a kijevi Oroszországból vagy a vlagyimiroszuszdali hercegségből meríti témáját, mint az olyan könyvekhez, amelyek mai életünkről, véres és közeli valóságunkról szólnak. Meg kell egyenesen mondanunk, hogy irodalmi-művészi alkotásainkban mostanáig, néha szinte szándékosan megengedünk nagyon sok tökéletlenséget és kidolgozatlanságot, azaz megengedjük azt, amit semmiképpen sem lehet megengedni például annak a rakétagyártásnak a területén, amely tudományos gondolkodásunk nagyszerű sikereinek példaképe lett a világ előtt. Eközben irodalmi kritikánk elszakíthatatlan része, kimondottan irodalmi és általános sajtónk is megfoghatatlan tehetetlensége következtében szemethúny az ilyen álapotök felett, mintegy törvényesíti az efféle elhamarkodott munkák létezését, abból az elvből kiindulva, hogy: az íz nem számít, csak forró legyen A forró szó helyett — a mai szót állíthatnánk.

Mostanáig nem ment ritkasá számba nálunk az ilyen recenzió: „X. Y. regénye mai életünkről és azokról az emberekről szól, akik a szocializmus előretolt állásain dolgoznak" stb., stb. — aztán hosszú felsorolás következik az író nemes szándékairól, de egy szó sem arról, hogy mindez miként van megírva, megfogja-e az olvasó lelkét vagy sem. És csupán egy megfelelő helyen, egy megfelelő bekezdésben találunk utalást arra, hogy a regény nyelve, sajnos, szürke, szerkezete széteső, a hősök alakjai elmosódottak, a kiadó nem dolgozott össze a szerzővel, hogy kihagyja a bőbeszédű részleteket és semmitmondó helyeket. Záró bekezdés: azonban — Ö, ez a kötelező azonban' — azonban mindez semmit nem von le a könyv szükségességéből, hasznosságából.

Nem, elvtársak, ez levonja, nagyon sok könyvünknek levonja az értékét, amelyek maiak és égetően aktuálisak a címük szerint, ami bennük felvetett témára utal, de, sajnos, egészen régiek és elavultak művészi színvonalukat tekintve.

Meg kell mondanom, hogy ennek a hibának a felismerése legjobb íróink között — legyenek azok ismertek vagy teljesen ismeretlenek az olvasó előtt —