Irodalmi Szemle, 1959

1959/1 - LÁTÓHATÁR - A. T. TVARDOVSZKIJ: Az írói felelősségről

A falusi élet évszázados rendjében hatalmas, történelmi jelentőségű fordulat állt be: olyan forradalom, amely jelentőségében és következményeiben Októberhez hasonlítható. De ennek a fordulatnak csupán gazdasági és társadalompolitikai bizonyítékai még nem tudták teljes mértékben, teljes jelentőségében tükrözni azt tudatunkban. És ekkor következett a művész bizonyítása, s az, ami történt, mindannyiunk számára, barátaink (sőt nemcsak barátaink) számára az ország határain túl is, a falu új szocialista valóságának hiteles képeként bontakozott ki, hőseivel, azokkal az emberekkel együtt, akiket szinte személyesen ismerünk abból az időből.

Ugyanezt mondhatjuk el arról az irodalomról is, amely a szovjet népek példátlan hőstetteit elevenítette meg az 1911 —1945-ös évek honvédő háborújában. Az igaz, művészi szó eszköze megszilárdította és alátámasztotta ezeket a hőstetteket tudatunkban, és e hőstettek legközvetlenebb hordozóinak tudatában is.

Igen, az irodalom kora nagy tetteinek hitelesítésével alátámasztja és megszilárdítja a valóságot, és éppen ebben az értelemben nő meg óriási szerepe győzelmes előrehaladásunk ama útmutatásainak fényében, amelyeket pártunk XXI. kongresszusa ad nekünk.

De az irodalom, mint minden egyéb művészet is, csak azt tudja alátámasztani, amit nem kívülről kentek az életre, hanem ami lényegét és valóságát jelenti, ami előrehaladásnak szerves és törvényszerű következménye. Másképpen nem túdja megoldani feladatát. Az embertelen fasiszta eszmék hitleri propagandája például, nem tudott létrehozni akár csak egyetlen, valamennyire is jelentős művészi alkotást sem. És fordítva, a német antifasiszta írók egész sor olyan nagyszerű, mélyenszántó és mélyre ható irodalmi alkotást teremtettek, amelyek világhírűvé váltak.

A szovjet irodalom szerencséje az, hogy társadalmunk fő eszmei és szervező ereje — a kommunista párt — arra tanít és arra szólít fel, hogy a lüktető életet tükrözzük, a teljes valóságot és azoknak a jelenségeknek a törvény- szerűségét, amelyeket a szocializmus embereinek soha nem látott méretű alkotó cselekvése hozott létre. Az élet felé fordít minket, írókat, arra tanít, hogy lássuk meg új, nagyszerű vonásait ott, azokon a döntő fontosságú területeken, ahol ércet bányásznak, ahol forr az acél, ahol nő a kenyér és legel a nyáj, ahol gyárak és lakóházak épületei törnek felfelé, ahol nemcsak a társadalom életszükségleteit termelik, de mindazt, ami széppé és boldoggá teszi ezt az életet.

Az élet forrásaihoz, annak „legalsó“, közvetlen alkotóihoz — a munkáshoz, paraszthoz, vörösgárdistához — való kötelező és feltétlen írói közelségről beszélt V. I. Lenin a forradalom első éveiben Gorkijhoz írott leveleiben, akit igen becsült és szeretett, de határozottan bírált és korrigált akkor, amikor arra szükség volt.

Az irodalomnak és a művészetnek a nép életével való szoros kapcsolatára történt — az irodalom szempontjából igen hasznos — felhívással kapcsolatban nagy jelentőségű Nyikita Szergejevics Hruscsov közismert megnyilatkozása.

Milyen visszhangot talált irodalmunkban a pártnak mindazon óhaja és felhívása, amelyeket az utóbbi években tettek közzé és amelyek ma a kongresszuson elhangzanak?

Kialakult az a szokás, hogy amikor a mai irodalomról beszélnek, először rámutatnak arra a nagy és fontos szerepre, amit a kommunista nevelésben, a szocializmus és kommunizmus nemzedéke lelkialkatának kialakításában be kell