Irodalmi Szemle, 1959

1959/1 - MŰFORDÍTÓINK MŰHELYÉBŐL - MIHAIL SOLOHOV: A gabonakomisszár (Fordította Tóth Tibor)

— Egy fenét érnek utói!

Szorítják a lovakat. Tudják, hogy a menedéket adó halom harminc versztányira van.

A pallón túl az üldözők szétszóródnak. Nyugaton, az ég alján már puposodik az éjtszaka. Három versztányira az állomástól, a szárazér salján, szélcibálta hófúvásban Bogyagin emberi alakot pillant meg. Odaugrat, rekedten rákiált:

— Mi az ördögnek kuporogsz itt ?

Az apró legényke megrezzen, arca olyan, mintha kék viasz ömlött volna el rajta. Bogyagin megsuhogtatja a korbácsát, a ló fogát vicsorítja, közelebb táncol a hóbuckához.

— Meg akarsz fagyni, ördögfajzat? Hogy kerültél ide?

Leugrik a nyeregből, a gyerek fölé hajol, hallja alig érthető suttogását:

— Megfagyok, bátyó ... Árvagyerek vagyok ... el akarok jutni a világba. — Dideregve fejére húzta a testét tökéletlenül burkoló rongyos női kabát fél szárnyát és elcsendesedik.

Bogyagin szótlanul kigombolja a bekecsét, leugrik a lóról, a cingár testet a kabátba burkolja és nehézkesen, hosszas igyekezettel felkapaszkodik a nyugtalankodó paripára.

Tovább vágtatnak. A bekecs alatt a kisfiú magához tér, megmelegszik, görcsösen kapaszkodik Bogyagin övébe. A lovak lépte észrevehetőn meg- lassudik, az állatok kimerültén fújtatnak, fel-felnyerítenek, amint meghallják a messziről közeledő patkódobogást.

Tyeszlenko belekapaszkodik Bogyagin lovának sörényébe, és a csontig hasító szélben ráordít:

— Dobd le azt a kölyköt! Hallod, te ebszülte? Dobd le, mert elfognak!

— Vadul szitkozódva korbácsával csapkodja Bogyagin kékülő kezét. — Utolérnek és lekaszabolnak!... Hogy az eleven tűz égetne meg a faty- tyaddal együtt!. ..

A két ló tajtékos feje egymás mellett bólogat. Tyeszlenko ütései nyomán vér serken Bogyagin kezéből. Dermedt ujjaival fogja, szorongatja a gyerek ernyedt testét, a kötőfék szárát a nyeregkápára tekeri, és fél kezével pisztolya után nyúl.

— Nem dobom le a fiút, hisz ha itt hagyom, megfagy!... Ne merj hozzányúlni, te vén ordas, mert megöllek!

Az őszbajszos ukrán szava sír, ahogy visszarántja a kantárszárat:

— Nem menekülünk meg előlük! Hogy az ördög . . .

Bogyagin fogát csikorgatja; újjai mintha idegenek volnának, alig-alig engedelmeskednek. Végre sikerül szíjával odakötözni a kisfiút a nyereghez. Még megpróbálja, jól tart-e, aztán elmosolyodik:

— A sörényébe kapaszkodj, kicsi!

Kardja hüvelyével ráhúz a ló izzadt farára. Tyeszlenko félrehárítja busa bajszát, két újját a szájába dugja és fülhasogatót, betyárosat füty- tyent. Hosszan néznek a távolodó lovak után, amelyek terhüktől szabadulva egyre sebesebben száguldanak elfelé. Egymás mellett lehasalnak egy hófúvás mögött. Mihelyt a dombhajlat mögül előbukkannak az üldözők kucsmái, visszhangtalan, kemény dörrenéssel szólal meg a fegyverük.