Irodalmi Szemle, 1959

1959/1 - MŰFORDÍTÓINK MŰHELYÉBŐL - MIHAIL SOLOHOV: A gabonakomisszár (Fordította Tóth Tibor)

így történt, — most meg ott zörög a szekér a zuzmarás sövények hosz- szán, mellette futnak visszafelé a zsúptetők, a festett ablaktáblák. Bogyagin pillantása megakad az apai iház kiskertjének bokrain, a szárnyát ter- jengető bádogkakason, amely hangtalanul kukorékol a ház ormán; mintha valami fojtogatná a torkát, lélegzeni is alig bír. Este megkérdi a szállásadó gazdájától:

— Az öreg Bogyagin él-e még ?

A gazda éppen a lószerszámot javítgatja, szurkos ujjával kócmadzagot sodor, fölpillant a munkájából, ráhunyorít:

— Egyre gazdagodik . . . Üj feleséget vett, az öregasszony már rég meghalt, a fia világgá ment, de a vén gazember még mindig katonánék után lófrál...

Aztán komolyra fogva a hangját hozzáteszi;

— Azért jó gazda, ésszel él. . . Maga talán ismeri ?

Másnap reggeli után a forradalmi törvényszék elnöke azzal a hírrel állít be;

— Tegnap két kulák a gyűlésen arra biztatta a kozákokat, hogy ne adják be a gabonát... A házkutatás során szembeszegültek az embereinkkel, két vöröskatonát megsebesítettek. Elrettentő ítéletet hozunk fölöttük és aztán megyünk tovább . . .

III.

Az ítélőszék elnöke — egykor kádár volt — a népház alacsony emelvényéről úgy hirdette ki az ítéletet, mintha csengő új abroncsot ütne egy csöbörre:

— Agyonlőni! . . .

A két embert kivezették ... A másodikban Bogyagin az apjára ismert. Vörhenyes szakállát csak a szélén tarkázták ősz szálak. A komisszár nem bírta levenni tekintetét napégette, ráncos nyakáról; fölkelt a helyéről és utána ment.

A tornácon odaszólt az őrség parancsnokának:

— Vezesd be hozzám ezt az öreget.

Görnyedten, lehorgasztott fejjel jött az öreg, ráismert a fiára, és meleg fény villant a tekintetében, aztán kialudt. Szeme megbújt kalászosán bozontos szemöldöke alatt.

— Hát a vörösökkel tartasz, fiam?

— Velük, apa.

— Ü-ú-úgy... — fordította félre a tekintetét.

Hallgattak.

Hat esztendeje nem láttuk egymást, apa, még sincs miről beszélni?

Az öregember orra tövén haragos, konok ránc hasadt:

— Hát bizony, alig van . . . Más-más útra vitt a sors. Engem agyon kell lőni a vagyonom miatt, azért, mert nem engedek idegent a portámra — ellenforradalmár vagyok, de aki a más hombáréban kotorászik, az a törvény embere! Csak raboljatok, nálatok az erő.

A gabona-komisszár arca elszürkült, pofacsontján megfeszült a bőr.

— A szegénységet nem fosztjuk ki, csak azokét vesszük el, akik a más verítékén híztak. Te is egész életedben csak szíttad a béresek vérét!