Irodalmi Szemle, 1959
1959/1 - ORDÓDY KATALIN: Visszatérés
Zsőka nem értette, miért lett anyu türelmetlen, ha valamelyik kérdésére azt felelte: nem emlékszem. Boldogan tűrte, hogy ráadják a szép fodros ruhát. Mialatt Ilona a gyerekkel bíbelődött, magában egyre hajtogatta: igen, csak Laci lehetett... A gyerek annyi lelkesedéssel beszélt róla. Három ízben is találkoztak az óvoda előtt... Biztosan várt Zsókára, Kikértíezgette mindenről, dicsérte a szép piros masliját és még egy tábla csokoládéval is megajándékozta, amikor elszavalta a legutóbb tanult versikét. Pedig biztosra vette, hogy az özvegy tanítóné fia volt, akiről az egész falu tudja, milyen nagy gyerekbolond. Mert nekik nincs, hiába járt az asszony orvoshoz, fürdőbe . . . Keserű ránc telepedett meg a szája körül. Mikor ünneplősen kiléptek az utcára, friss szellő támadt az Ipoly felől. 2 A kipirult, gyöngyöző arcú táncosok még egyszer meghajoltak, mielőtt végleg eltűntek volna a függöny mögött. A taps elült, csoszogó lépések, széktologatás, beszéd zaja töltötte meg a termet. A tömeg megindult a kijárat felé, de a? ajtóban torlódás támadt. Mi az, mi történt, — nyújtogatták a nyakukat kíván csian itt is, ott is, míg a folyosóról befutott a hír: patakzik az eső odakint. Az embersűrűben Ilona menekülésnek beillő eréllyel tört utat. Balkezével a táskáját szorongatta, jobbjával Zsókát vonszolta maga után. A folyosóra érve megcsapta az eső illata. Egyre nehezebben jutott előre. Megállt, karjába emelte a kislányt és mélyet szívott a friss levegőből, aztán újult erővel fúrta magát a tömeg közé. — Nagyon elkelt már a kis víz! — Attól tartok, hamar vége lesz. Holnapra nyoma sem marad. Két-három napos csendes eső többet érne .. . — Kiadós ez, ha rövid is . . . No ki nyomakszik úgy? — Vak vagy Ilon? Ilona nem törődött sem a rosszaló pillantásokkal, sem az utána szálló megjegyzésekkel, előre verekedte magát a kapuhoz. Nyitva állt hát az út, mégis megtorpant. Hűvösség borzongatta és lábán, karján érezte a bőven zuhogó kövér esőcseppek visszavágódó permetét. A gyereket letette és fázósan végigdörzsölte karjait. Szerette volna tudni, hogy Laci szeme még mindig követi-e. — Nem vagyunk cukorból, ugye Zsóka — nevetett bátorítóan a kislányra, aki elmerülten nézte a vizfüggönyön át furcsán elmosódott szemközti házakat. Megragadta a kis karocskát, s már repültek is át a széles országúton. A gyerek sivalkodott s öt lépés után ő is belátta, hogy lehetetlen ebben a záporban a legközelebbi kapualjnál tovább szaladni. A kultúrház folyosóján két idősebb asszony megütődve nézett utána. — Elment az esze Ilonnak ? Bőrig ázik a kislányka is ... — No, no, no, — méltatlankodott a másik, mert valaki erélyesen közéjük tolakodott, de ahogy a kíméletlen ember arcába nézett, szája mosolyra húzódott, — Né, a Laci! A fiatalember, aki fürkészve jártatta körül szemét, a hang irányába fordult. — Adjiľten Lidi néni.. . zuhog, zuhog — mondta szórakozottan. — Hallottam a híred, hogy itt vagy... Nálunk mért nem mutattad magad? Mikor jöttél meg ?
