Irodalmi Szemle, 1959
1959/1 - HAGYOMÁNYAINK - FÁBRY ZOLTÁN: A halottak élén
A rendezve büntető isten közel van és mégis távol. Rosszból született rossznak isten csak kegyetlen ítélője lehet, de Ady ember és — magyar: ő a fájdalmát is ismeri, részvét puhítja, kétségbeesés őrjíti, egy a szenvedőkkel, egy a vérzőkkel, szívére ölelhetné őket és elfúlhatna ez ölelésben: a különállás herkules- muszáját enyhíthetné, feloldódhatna a vérben, gyászban, a háború mindennapjában és mégsem, mégsem, mégsem ... Ember, ki isteni dologra vállalkozik, elsősorban önmaga felé kegyetlen; ez a küldetés ára és átka, gerince és próbája. Ady nem alkudhat sem bűnben, sem betegségben, sem élettel, sem halállal. Aki több volt, mint búsmagyar pátosz békében, az nem reagálhatta le emberségét a hurrápatriotizmus émelyítő humanizmusával: a kórház-chansonokkal. Aki békében nem azonosult az okkal, az nem merülhet el az okozatban. Ady az üres hazafiaskodásnak és a háborúval azonosuló hurrápatriotáknak egyformán idegen volt: nem e világról való, nem az ő világukból való. Ady messzebbről jött, tehát messzebbre lát: „Fortéiméit egy rövid Mának nézze túl a szemem“. Ady „vulkánokra építi fészkét“: muszájherkulesség legnehezebb próbaposztjára. Embertelenség szennytermő, züllesztő talaján, militarizmus vérmámoros gőzében, szenvedésben egyedül, szolidaritásban árván, tántoríthatatlanságában megértet- lenül, idegenségében már-már ijesztőn érlelődik a muszájhumanizmus rágalmazott non possumusa: „vállalom fél-kimaradásom minden átkát“. Kegyetlen vállalás ez: a mégis és mégsem harca. Háború van, ha idegen is, de magyar fiúk hullnak, szívének legdrágább Jánosai. Háború van Bagdadért, fenéért, messzi városért, de magyar föld kerül veszélybe, itt akarva, nem akarva rohanni kéne a rohanókkal, tüzelni a tüzelőkkel, a véres kardot meghurcolni, célt és értelmet — a veszett fejsze nyelét — így találni, Landsknecht-háborút mégis magyarrá jajongani, mint a többiek, sírni és rajongani, mint a milliók; halálban és győzelemben, félelemben és fokosvirtusban eggyé olvadni velük, Höfert olvasni és házakat lobogózni, veszteséglistákat böngészni és fakerssztekre gondolni... háború van, hull a magyar és győz a magyar, fut az ellen és fáj Erdély nagyon... és mégsem, mégsem, mégsem: Jaj, hogy nem szabad mégsem, mégsem, mégsem Beléd oldódnom, szent gyötrött Sokaság. Vérző, egyszerű meghajlásra a Sors Nem tud rábírni mégsem, mégsem, mégsem — Külön szenvedek emberként, magyarként. Százszor próbáltam elűzni sejtésem S megharagvásom sötét démonait S úszni az áradt, együttes vizeken Jaj, hogy nem szabad mégsem, mégsem, mégsem — Külön utálok s külön nem enyhülök. Ez az emberként és magyarként való külön-utálás és nem-enyhülés: a különb, az értelmet nyert golgotás szenvedés. „Szenvedésnél többet“: kegyetlenkedik Ady és ez nem üres flagelláció, de a szenvedés küldetéses felismerése: „mikor az átkok átka zúg, milyen hazug a szenvedés“ Hazug, mert megtévesztő, veszély, mert elvakító, elveszejtő, mert rezignációra, sőt kapitulációra késztető. A különállásnak csak akkor van küldetéses értelme, ha az nehezített magatartásból folyó különb-állás:
