Irodalmi Szemle, 1959

1959/1 - HAGYOMÁNYAINK - FÁBRY ZOLTÁN: A halottak élén

Erre a „nem szabadra“, erre a non possumusra csak a Négyessyek módján, csak süket rágalommal lehet reagálni: „Egy kis tartózkodás nem ártana olyan költő világnézetének az ajánlásában, akinek szívében egy ideg, lantján egy húr meg nem rezdült szerencsétlen nemzetünkkel, mikor élet-halál harcát vívta, legföljebb gúnyolni tudott bennünket ellenségeinkkel együtt“.

Ady passzivitása a szájkosaras költő fájdalmas tehetetlensége, de ha ma fellapozzuk kötetét: a humánum elpusztíthatatlanságára, a non possumus el- múlhatatlan aktivitására ébredünk. A HALOTTAK ÉLÉN: a komor, megbonthatatlan kép önmagát védi az elmúlástól, a félremagyarázástól. Ady egyedül és élőket ébresztett hiába, most az áldozatok vádolnak, az elherdált halottak százezrei. E vád elől nincs kitérés, Ady elől nincs menekülés. Torzót félre /lehet magyarázni, konjunktúrának s pillanatnyi céloknak megfelelőn ki lehet egészíteni, de Adyt nem, mert Ady kiteljesedése, lezárása és összegezése: 1914 — 1918.

A kiteljesedés logikus csúcspont, ha a kiinduló pontot a következetesség egyenes vonala köti össze a csengéssel. Ady háborús állásfoglalása és békebeli muszájherkulessége között nincs különbség. Egy alapból fakadnak: az európai tudat emberségéből és e tudat vigasztalan magyar vonatkozásaiból. Schöplin Ady háborús költészetét elvonatkoztatja e tudat realitásától: „mintha igen messziről, valami idegen égitestről szemlélné a dolgokat“, de ez idegen égitest helyét, e távolságtépés lényegét már elfelejti meghatározni. Ady annyira közel volt a magyar élet anomáliáihoz, annyira maradéktalanul tárta fel ezeket, olyan bélyegzőn, ostorozón tépte-marta hazugsággá talmi csillogásaikat, hogy ezzel a magatartással ugyanakkor engesztelhetetlen ellensége és konok idegene lett e nyavalyáknak. „Magyar Bábelnek ostoba kora, ments Atyaisten, hogy benne legyek... Ebek hazája ma nem enyém“: csak egy gyökeréig romlott élet feltárója téphet ennyire káromlón távolságot a hozzá legközelebb álló dolgok közé. Csak aki jogát, igazát tudja, átkozhat így büntetlenül. Ahol annyi a bűn és annyi az átok, ott távolságtépéssel kell a diagnózist megállapítani és messziről ható sugárral gyógyítani. Az alapjában-romlottságot csak biztos archimedesi pontról lehet gyökereiből kiforgatni. Az autarkiás kiváltsággá és hazai erkölccsé futott anomáliákat csak általános etikai norma alkalmazásával lehet hatálytalanítani.

Akit a bűn bíró-szerepre ihlet, az mindig idegen, mindig ellenség: közel van és mégis távol, szeret és mégis gyűlöl, e földről való és mégis mintha idegen csillagokról beszélne, orvos, kire ráfogják, hogy beteg, bíró, kit vádlottként kezelnek. Itt ordítani kell, süvöltve káromolni és sikoltva átkozni, eget-poklot felkavarni, elmenekülni, visszajönni, kívülről új nyelvvel hazabeszélni és felfeldobott kőként mégis vissza-visszahullni, Ady beteg, bűnös országnak volt betege és bűnöse, de a betegségben, bűnben idegen és ellenség: orvos és bíró. Soha magyar magyart annyira nem szeretett és nem gyűlölt, mint Ady, kinek átkozva kellett szeretnie, hogy szavának foganatja legyen, kaput, falat törve kívülről kellett berontania, hogy szólhasson, élhessen, ébreszthessen. Amikor aztán idegen vihar szelétől felborzolva, a magyarság nótamámorosan, hurrázva, majd sikoltva, átkozva és a végén a mindenmindegy módján elmerült a világháború vérébe, könnyébe, szennyébe és hazugságába, a tegnap sikoltva óvó és jajongva átkozó Adyja — fájdalmában, tehetetlenségében, embersége némult- ságában — e betegen és bűnösen hangos haláltáncnak lett mozdíthatatlan non possumusa, amikor „a kivágott nyelv úgy beszélt, mint egy isten, aki ren iez és büntet“ ...