Irodalmi Szemle, 1959

1959/1 - HAGYOMÁNYAINK - FÁBRY ZOLTÁN: A halottak élén

szentimentális búsmagyarságot és Gotterhalte-ellenes ágálásban kimerülő kuruc- kodást. Ady az üres handabandázásból folyó mulasztást és elkésettséget tudatosítja: „Az itthoni Béccsel kellett volna végezni előbb vitéz kuruc tervelők“. Az elkésettség, az elodázás végzetes következményeit még nem látja senki* az iskolákban még lelkesülten fújják Gyulai Pál Hadnagy uramját.. . Csak előre édes fiam ... amikor Ady a német előrével harcra, halálra kényszerült magyarság átkát nyögi:

Bánatok, kínok, mint vad keselyűk,

Falánkoznak a milliók szívébül S mulasztott étek, öröm és gyerek Helyén a Burg szuronyhatalma épül.

Megfojtódik Európa közepén

Egy szép népség, már álomban is pőre,

De élnek a kufárok s vett urak,

Forverc, előre.

Az erős Magyarország illúziójában, a második ezerév változatlan holtbiztos bódulatában éldelgő magyarság egyöntetűen engedte el füle mellett Ady sötétlátását:

Harcra készitni elő a magyart, védő-bástyául megintelen Bécsnek? az én népem már rút halálba tart.

Ez a vers a Világ 1914 január 18-i számában jelent meg „Nincs itt ország“ címmel. Ady féltő aggodalmát egy félév múlva az éljen a háború nótamámoros, virágillatos haláltánca nyugtázta. Mindenki másnál — lásd a statisztikákat — jobban vérzett a magyar: „Embereit úgy prédálta, mint nációk legelsője “ Ezt a „harcok kényszerültjeként“ rút halálba tartó népet, ezt az „életből kikénysze- rültet“ perelhetetlen birtokjoggal csak Ady ölelhette magához: igazának perdöntő tanúira csak a tömegsírban bukkanhatott. Aki árva volt és majdnem társtalan, kigúnyolt és kiközösített, az most tömegsorssal bizonyít: a védőbástya-sors magyar ágyútöltelékeivel. Aki száz és száz versben, cikkben előreélte, félte és jajongta ezt a sorsot: igazai élére áll!

Halottak élén, halottak árán: micsoda keserű igazolás! Költőt tragikusabb vonatkozásban népével, korával még nem láttunk! Aki jött új idők friss, szabadító életdalaival, halottak élére kényszerült. Nincs ennél nagyobb vád, keserűség és — tanulság. Az aktív ostorozó céltalan halállal, legyilkolt magyarokkal bizonyít igazat. Ennél fájdalmasabb elégtétel költőnek még nem adatott meg!

Ady a halottak élén áll mozdíthatatlanul, de Ady — nem halál. Ady igazai élén áll: a halálherdálás ezen a ponton nem szülhet rezignációt. Aki itt rezignál, az a tömegsírral azonosul menthetetlenül. Adyban és Adyból a halottak kísértenek és vádolnak. Akik háborús költészete „teljes passzivitását“ vetették a szemére, akusztikai tévedésnek lettek az ádozatai... Öh botfülűség, mely nem hallja a „sirató siralmát“, mely nem érti „a magyar bánatok legvertebb siratóját“: „Fáj, hogy az én éles torkom ma hurokkal, bénán hordom... S ordító és intő vágyam belepusztul a muszájban“ ... Ady háborús költészete a „bátor jaj-nélküliség“ kényszer állapota: „Együtt fájok zúzott hitekkel, reménytelenül roncsok alatt egy bátor jajjal tán megkönnyülnék s nem szabad“.