Irodalmi Szemle, 1958

1958/1 - SZABÓ BÉLA: Naplórészlet

utána haját simára fésülte, anélkül, hogy egyszer is a tükörbe pillantott volna. Szó, panasz nélkül ruhát váltott, aztán a szekrényhez lépett, kivette a számunkra legszükségesebb holmit. Két kofferbe rakta, felvette a kabátját, majd rámsegítette az enyémet és útra készen álltunk. Ekkor vettem észre, hogy anyám arca, szeme alja színeket vált, sötétkék, zöldesárnyalatú foltok tarkítják.

— Jaj anyám, hogy nézel ki! — kiáltottam fel kétségbeesetten.

— Fog ö még másképp is kinézni — válaszolta az apám, aki még mindig a harapásom nyomán támadt sebbel bíbelődött.

Anyám nem válaszolt, fogta a két koffert és szótlanul az ajtó felé tuszkolt. Apám ekkor az ajtó elé ugrott és így szólt anyámhoz:

— Figyelmeztetlek, ha most kimész ezen az ajtón, ide többé nem jöhetsz.

— Én is így gondolom — válaszolta anyám. Hangja nyugodt volt, de ugyanakkor elszánt is.

— Meg ne bánd. Találok én még olyan szép asszonyt, amilyen te vagy!

— Menj az utamból.

Apám ellépett az ajtótól. Amint kiléptünk a lakásból, én azonnal kiragadtam az egyik koffert anyám kezéből és mentünk a házból kifelé. És ime, a kapunál ott vártak ránk a szomszédasszonyok. Rejtélyes módon az egész ház értesült a történtekről. Némán, lehangoltan álltak, és mi úgy vonultunk el előttük, mint egykor az ártatlan asztalos előttünk.

Anyám nem köszönt senkinek, de amikor pár lépésre távolodtunk a kaputól, hallottuk az öreg Berze nénit, aki síró hangon felénk kiáltotta: Isten áldja meg magukat! Anyám ekkor letette a koffert és az asszonyok felé fordult, láttam rajta, hogy szólni akar, búcsúzni szeretne tőlük szívélyesen, emberségesen, de nem tudott egy szót sem kinyögni, mert kék foltoktól tarkálló arcát elöntötte az elfojtott bánat, az elfojtott kpnnyáradat. . . Nem tudott szólni, csak alázatosan bólintott feléjük és ekkor az összes szomszédasszonyok mind integetni kezdtek és mint egy síró kórus ismételték Berzéné szavait — Isten áldja meg magukat!

Amikor újra megindultunk koffereinkkel, én is szívem mélyéig megrendültem és boldogan sírtam. Boldog voltam, éreztem, hogy minden rendbe jött, a szomszédasszonyok újra rendesen köszöntek nekünk. Homályosan, nagyon homályosan éreztem, hogy anyám ezért súlyos árat fizetett.

Anyámnak első dolga volt, hogy egy falujabeli ismerősénél hagyott engem meg a poggyászt, ő pedig elment. Csak a felszabadulás után tudtam meg, hogy akkor meglátogatta börtönében az asztalost. Akkor tudtam meg tőle azt is, hogy tulajdonképpen apám ébresztette rá először, hogy az asztaloshoz tartozik, mert neki talán soha eszébe sem jutott volna, hogy meglátogassa a fogházban. De mert élete legválságosabb órájában apám szennyes vádja felidézte benne a komoly, ártatlan munkásembernek az arcát, vigaszra lelt benne és a szakítás után első útja hozzá vezetett.