Irodalmi Szemle, 1958

1958/1 - SZABÓ BÉLA: Naplórészlet

ragadtatva, el volt kábulva Móricz Zsigmond könyveitől. Ha az utcán vagy a villamoson találkoztunk, minduntalan róla, a könyveiről beszélt. Egyízben azt mondtá, Móricz a próza Petőfije. Különösen a Sárarany és az Árvácska tetszett neki. Az előbbi regény úgyszólván a bibliájává vált, mert az antikváriumban vásárolt példányt egykor Móricz kezeírásával dedikálta. Természetesen a Hét krajcár is nagyon tetszett neki, csakhogy nem volt nagy híve az elbeszéléseknek, inkább a regény vonzotta. Hiába próbáltam megmagyarázni, hogy egy elbeszélés néha többet mond, mint a három- kötetes regény, makacsul kitartott eredeti álláspontja mellett. Éppen ezért az Erdély trilógia és a Rózsa Sándor regények gyakorolták rá a legnagyobb hatást.

A Móricz Zsigmonddal kapcsolatos viták révén nyertem meg bizalmát. Minden problémáját megbeszélte velem. Mindezt természetesnek tartottam, mert magam is tapasztalatból tudtam, micsoda emberi kapcsolatokat, micsoda barátságot tud teremteni az irodalom. Hisz maga az irodalom az embereknek egymáshoz való kapcsolatával, viszonyával foglalkozik és alkotásai annál értékesebbek, minél hitelesebben tárják fel az emberi tettek, gondolatok indító okait. Ilyen körülmények között érthető az is, hogy új ismerősöm a maga problémáiról idővel épp oly őszintén beszélt, mint Móricz regényalakjairól.

így tudtam meg tőle 1956-ban, hogy nősülni fog. Az ügy már nem tűrt tovább halasztást. Sajnos a lány szülei akadályokat gördítenek házassága elé. Azt kívánják, hogy templomban esküdjön meg lányukkal. Márpedig ezt nem teszi. Még szerelméért sem.

Látni lehetett, hogy nagyon kínlódik az egész fonák helyzet miatt, mert őszintén szerette a lányt, aki gyermekét a szíve alatt hordta. Minderre nem tudtam neki egyebet válaszolni mint azt, hogy tárja fel a szülők előtt az egész helyzetet. Erre azonban nem volt hajlandó, méltóságán alulinak tartotta, hogy a bigott szülőkkel szíve legbensőbb titkáról beszéljen.

A helyzet végül úgy alakult, hogy a szülők tudta és beleegyezése nélkül esküdött meg választottjával a bratislavai városházán. Az egyik tanú én voltam. Élete párját akkor láttam elsőízben. Egyszerű, szerény teremtés volt. Kissé szégyenlősen és ügyefogyottan mosolygott, amikor bemutatkozott nekem. Egyébként ellentétben a hasonló korú fiatal lányok magatartásával, akik kedvesen fecsegnek, az esküvő után is hallgatag és csöndes maradt. Noha tudtam, hogy férje előzőleg már beszélt neki rólam, egyetlen kérdéssel nem fordult hozzám. Egész magatartásán látni lehetett, hogy révbe ért, szíve óhaja teljesült és teljesen fölösleges a világ (dolgaira egyetlen szót is vesztegetnie. Amikor a szerény esküvői uzsonna után a fiú megkérdezte tőlem, hogy tetszik a választottja, zavartan azt válaszoltam, hogy becsületes, jóindulatú fiatalasszony benyomását kelti.

— Ez igaz — válaszolta a fiatal férj —, de egyetlen hibája van, hogy nem olvas. Valahogy a könyv nem tud benne érdeklődést kelteni. Sok mindent megpróbáltam, hogy megváltoztassam, de nem sikerült.