Irodalmi Szemle, 1958

1958/1 - HÍD - DR. ANDREJ MRÁZ: Néhány észrevétel a mai szlovák irodalomról

jük őket, ha összehasonlítjuk irodalmi fejlődésünk előzó szakaszainak alkotásaival és nem utolsó sorban akkor is, ha a kis szlovák nép irodalmát nagy nemzetek irodalmának alkotásaival mérjük össze. Nincs helye a szépítgetésnek, a túlértékelésnek, de nem kevésbé egészségtelen jelenség önmagunk nihilista becsmérlése.

Most tulajdonképpen az egyes írókról, illetve műveikről kellene szólni. Az eredmény azonban beláthatatlan név- és címrengeteg volna. Előttem van azoknak a szerzőknek a névsora, akik az utóbbi esztendőkben versesköteteket jelentettek meg, mégpedig olyan költői alkotásokat, amelyeknek súlyuk van irodalmi fejlődésünkben. Számuk azonban még a mi viszonyainkhoz mérve is oly nagy, hogy felsorolásuk nagyonis hosszúra nyúlnék. Összefoglalón megállapíthatjuk a mai szlovák költészetről, hogy minden tekintetben dúsabb és sokszínűbb, mint a borúlátók vélik. Sajátos, egyéni hangú képviselői vannak. Vegyük például Ján Kostrát: mily bonyolult költői fejlődésen ment keresztül, mily sajátos elemekkel gazdagította költészetünket, mily kifejező, egyéni hangon képvisel sok mindent abból, ami a ma költőjét kell hogy jellemezze! Költészete időszerű és harcos, magas kultúrájú és ismételhetetlen. Pavel Horov a mélyen borongó nosztalgia, finom, emberi, megkapó hangvételek költője. A patetikus Vojtech Michálik sűrített érzéssel, mélységes ösztönösséggel fejez ki közösségi és egyéni sorsokat, vágyakat és érzelmeket. Štefan Žáry költői palettája — hogy hasonlattal éljünk

— özönnyi színt játszik, s ebből a színáradatból mindig kiüt a költő képgazdasága, érzelmeinek, gondolatainak gazdagsága. Vladimír Reisel a maga útját járja. Szülőföldjének férfias, kemény gesztusait, érzéseit és elszántságát vitte bele költészetünkbe sajátos vízióival Andrej Plávka. Utánuk még sokan mások következnek, Milan Lajčiak, aki esztendőkkel ezelőtt rapszodikusan törte a harcos szocialista költészet útját. A fiatal poéták közül elsősorban Milan Rúfust kell megemlíteni, aki 1957-ben kiadott „Až dozrieme“ (Ha majd megérünk) című első kötetével igazolta, hogy költészetünk talajából egyre újabb és újabb források fakadnak, dúsítva és gyarapítva gyümölcshozó erejét. Nem csorbítják ezt az erőt lépten-nyomon tapasztalható megingások, elkedvetlenedések, türelmetlen sürgetések és más hasonló jelenségek sem, amelyek egyébként mindig az irodalmi fejlődés megszokott kísérői voltak.

Mit mondjunk a szépprózáról ? Talán azt, hogy nem oly sokhangú, mint a költészet. Esetleg azonban ez is látszati csalódás lehet csupánj Hisz mily nagy a távolság például Zuzka Zguriška, Ľudo Zúbek, Miloš Krno, s bizonyos mértékben Milo Urban „Zhasnuté svetlá“ (Kihúnyt fények) című regénye és másfelől Dominik Tatarka, Rudolf Jašík, Alfonz Bednár, vagy akár Peter Karvaš prózái között. Az első csoport lényegében a kritikai realizmus sajátosságait fejleszti tovább, kisebb-nagyobb súlyt ' helyezve a valóság szocialista megismerésére, a másik csoport esetében azonban minden egyes írónál a művészi megjelenítés külön-külön sajátos, egyéni módját figyelhetjük meg. Prózaíróink között találjuk a monumentalizáló František Hečkot, a robusztus Vlado Mináčot, a lebilincselő elbeszélőkészségű Margita Figulit, a harcos Katarina Lazarovát, a szavakész Jozef Horákot és még sok mást. Szépprózánkkal szemben is maximalista követelményeket támasztunk, amelyeket aligha teljesít, de ez még nem ok rá, hogy pálcát törjünk fölötte. Más valami nyugtalanít. A költészetben ma már súlya van a fiatalok, Rúfus, Mojík, Turčány, Kraus, Turan, Kasarda és mások szavának, a drámaírásban is figyelemre méltók a fiatalok, nevezetesen Solovič munkái, a szlovák széppróza terén azonban az utóbbi években egyetlen jelentő