Irodalmi Szemle, 1958

1958/1 - DÉNES GYÖRGY: Emberek a hóban (elbeszélés)

— De jól esett, Béla! Úgy égett a bensőm.

A másik gyöngéden nézte.

— Lázas vagy, Pista.

— Beteg vagyok, — sóhajtotta a fekvő s erőtlen hangon kérdezte: — Hol vagyunk?

Barátjának arca elfelhősödött egy pillanatra. De erőt vett gyengeségén.

— Szentkirályszabadjában. Ügy hírlik, Moson felé megyünk.

— Moson felé? — lehelte a beteg. — Nem, én már nem megyek veletek. A testemet mintha ólom húzná . . . Béla, meghalok ...

Földije kétségbeesetten vigasztalta.

— Ne gondolj rá, Pista! Dehogy halsz meg! Bizonyisten felgyógyulsz!

— Hangját halkabbra fogta és jelentőségteljesen nézett barátjára. — Már nem tarthat sokáig. Elvesztették a háborút. Meglátod, rövidesen szabadok leszünk.

Szelíd mosoly rebbent a beteg ajkára. Szemét lehúnyta. De néhány pillanat múlva felpattant a remegő szemhéj. A mosoly már nem volt sehol.

Barátja tenyerébe vette a sovány kezet.

— Pista!

A fekvő ember tekintete rászegeződött.

— Meddig voltam eszméletlen?

— Közel tíz óráig. A keretlegénységből az a hórihorgas, csapotthomlo- kú porosz nagyon erőszakoskodott, hogy hagyjalak a hóban. De a magyarok védelmünkre keltek. Hordágyra raktunk. A legközelebbi faluig felváltva vittünk. Ott beértek a trénkocsik. Az egyiken elhelyeztünk.

— Bár otthagytatok volna! Ügysem húzom már soká.

Már csak magának beszélt, lelkében a szorongató elmúlás tudatával.

— Nem látom soha többé a gömöri tájat. A kopasz hegyeket. . .

Barátja fölébe hajolt. Lázas homlokára fektette tenyerét.

— Ne beszélj így, Pista! Én... én tudom, hogy hazakerülünk. Igen. Haza ... És csak álom marad a szenvedés.

— Alom? — sóhajtotta a beteg. — Az álom még az egyedüli, ami megvigasztal. Nemrégiben otthon jártam álmomban. Tavasz volt. Virágoztak a szilvafák. A berzétei úton telt szirmú orgonák lestek ki a kerítésen. Mintha ünnepnap lett volna. S mintha valahonnan, nagyon messziről mentem volna haza ...

Hangja elcsuklott. Könnyek szivárogtak arcára.

— Bandukoltam a hársak alatt és nagyon könnyű volt a szívem. A Piactér a régi volt, de megszépült, mint az álomban minden. Átvágtam a Rákóczi-torony alatt és mentem fel, fel a csucsomi utcán. Egyszerre csak elibém tűnt a kis ház. A kertkapun áthajoltak a rózsafák. Nem tudom, mi történt velem, de úgy elszorult a szívem. Pedig csak álom volt .. .

Kapkodva, nehezen lélegzett. Szeme tágra meredt.

— Még most is előttem a kép. A kerítésre könyököltem és forróság öntötte el a szemem. Könnyeztem. Pedig én nem szoktam sírni. De álmomban nem lehetett visszatartani. Csak kibuggyant belőlem ... És egyszerre megnyílt az ajtó, kilépett édesanyám. Rámtekintett és elfehére- dett. Olyan volt az arca, mint a hó. „Gyere be, édes fiam“ — mondotta. De én nem tudtam megmozdulni. Mintha földbe gyökerezett volna lábam.